East Side -A bandák városa

Az utak szinte üresek és nincs eltorlaszolva, nagy szerencsémre. Simán haladok egyre nyugodtabb környékre, mikor hatalmasat durran valami. Nem akartam törődni a zajjal, csakhogy hirtelen irányíthatatlanná vált az autó. A kormányt jobbra balra kapkodom, hátha sikerül végül újra irányítanom, de nem jön össze. A következő percben minden elsötétül. Fogalmam sincs mi történt. Defekt, vagy elütöttem valakit. Lényegében mindegy is. Mikor többnyire magamhoz térek, eszméletlenül fáj a fejem. Fogalmam sincs mennyi idő telik el. Azt sem tudom, hogy hol vagyok. Próbálom összerakni az eddig történteket, csakhogy nem túl könnyű. A szüleimnél voltam... A szomszédok mind elszeleltek, majd én is megtudtam, hogy gáz van. Aztán mi is volt? Ja igen, összeszedtem a holmijaimat... Beszálltam a kocsiba, majd mikor megálltam, találkoztam két...
- Mi a francok voltak azok?
kérdem szinte csak némán tátogva. Mikor megpróbálom felemelni a fejem, a fájdalomtól felnyögök. Nem akarok többet ebben a roncsban maradni, ki kell szállnom. Főleg, hogy nem tudhatom mi baja a kocsinak. Kinyitom az ajtót, miután nagy nehezen szétszedem a biztonsági övet. Azonnal kiborulok a járműből. Nyöszörgök kicsit a fejfájás miatt, majd nekikezdek annak, hogy lábra küzdjem magam. De mi is történt? Mi a francért kerültem ide? A két alakra még emlékszem, de utána...? Idővel majdcsak emlékszem mindenre. Azt hiszem ez természetes. Nagy nehezen talpra állok, bár még mindig instabil a tartásom. Teszek előre egy lépést, vagyis inkább csak próbálok, mert szédülni kezdek. Nehéz ébren maradni. Térdre rogyok, majd ismételten próbálkozok a felállással nyöszörgések és nyögések között. Az egész fejem zúg, a szemeimet nem tudom csak rövid időre lecsukni. Minden pislogásom elhúzott másodpercekig tart, miközben próbálok helyre rázódni. Hirtelen egy közeledő alakra leszek figyelmes. Próbálom felmérni ki az, de nemigen megy. Még nem...

- Először is vigyük be, ketten vagyunk, vagyis másfelen - bök itt Dave hazsnálhatatlan karjára egy félmosoly kíséretében - ő pedig egyedül. Te figyeled, én meg hozok szigszalagot amivel megkötözzük. Ha olyan, majd végzünk vele. Mindenesetre én nem akarok tovább kint maradni, remélem megérted.
Azzal a nő hóna alá nyúl, s felemeli, de fejét olyan távol tartva a testétől amennyire csak tudja.

Még mindig nagyon kába vagyok. A kérdésekre nem tudom, hogy egyáltalán válaszolok-e. Néha észlelem, hogy mozog a szám, de a saját hangom nem hallom. Fogalmam sincs mi folyik körülöttem. Két alakot is látok, majd a következő pillanatban húzni kezdenek. Karok fognak, én pedig folyamatosan érzem a talaj mozgását. Lassan valami más lesz. A hang is megváltozik. Talán egy házban vagyok. Az jó, a ház biztonságos... Innentől kezdve akár pihenhetnék is nem? Nem? Valami puhán fekszem, ezek szerint akár meg is tehetném... Mi van itt? Ki ez az alak? Nem látom tisztán, valami nincs rendjén. Az... egy pisztoly? Felém mutat, miért mutat felém a cső? A rohadt életbe, bárki vagy, tedd le azt a vackot! Miért nem szólalok meg? Tátogok, mozog a szám, de nem hallom a hangom. Az ő hangjukat sem hallom. Vagy... nem is beszélnek? Ha le akar lőni, akkor miért hozott be ide?
- Ki... kik...?
Egy értelmes szót nem tudok kinyögni. A fejem még mindig zúg és fáj. Nem értek semmit, nem tudom mi ez a szar amibe belekeveredtem. Először azok az alakok, most meg... Elraboltak? Más különben miért fognának rám fegyvert?

- Ne feledd, a fejébe - emlékezteti a társát Alan - de örülnék ha túlélné.
Alan maga sem tudja miért ezt mondta, hisz sok más indokot kitudott volna találni. Magának legegyszerűbben úgy tudná elmagyarázni, hogy nem akar egyedül maradni. Ilyen helyzetekben mindig jó, ha van pár társ akire lehet számítani. Dave eddig tökéletes partner, de egy nő... az még is csak egy nő.
Alan kihalássza kocsijából a szigszalagot, s visszasiet a nappaliba ahol Dave a kanapén kuporgó alakra tartja a fegyvert.
- Most beszél... vagy hörög? - kérdezi komolyan elgondolkozva, ám inkább közelebb lép a nőhöz, s összekötözi a lábait, valamint a háta mögött a kezeit.

Valami nagy gáz van. Valaki összeköti a lábamat. Kis idő múlva a kezeim a hátam mögé kerülnek, majd azok is tehetetlenné válnak. Ez így nagyon nincs rendjén, kezdem tényleg azt hinni, hogy elraboltak. De hát mi értelme lenne ennek? Valami hirtelen elmémig hatol. Szavak azok, egy férfi szavait. Tisztán és érthetően beszél. Meg kellene mozdulnom, vagy megszólalnom. Az első kizárva, vagy lehet, hogy támadásnak vennék. Szólalj meg, te hülye liba!
- Mit... Mit akarnak tőlem?
kérdem. Valószínűleg elég halk, de remélem, hogy érthető az imént feltett kérdés. Nem értem milyen sebet keresnek. Miért érdekli ezeket, hogy megsérültem-e. Ráadásul kik, vagy mik azok a "tőlük"? Ideje lenne tényleg magamhoz térnem. Már nem olyan vészes a kábaság, de még mindig idegesít. Lehet, hogy ha pihennék, jobb lenne? Majd ha felébredek elmúlik nem? De... jelen helyzetben ezt nem lehet.
- Milyen sebek?
kérdem meg értetlenül. Próbálok kicsit mozogni, de nem megy. A kezem és a lábam nem engedelmeskedik. Mi a francért kellett ezeknek megkötözni?

- Nem igazán van képben - súgja oda Alan a másik férfinak - Mi segíteni akarunk. Ha megbizonyosodunk róla, hogy nem harapták meg - azok az emberek, akik jelenleg erre hajlamosak - eloldozzuk. Éppen ezért lenne fontos, hogy igazat mondjon: megharapták? Persze remélem elnézi nekünk, hogy a választól függetlenül alaposan megvizsgáljuk magát.
Alan minden hátsó szándék nélkül mondta ezt, elvégre most a túlélés az elsődleges feladat.

Hallgatom az alakokat és elfog a rémület. Nem vagyok képben, de mivel kapcsolatban? Nem, nem harapott meg senki, vagyis nem emlékszem rá. Mellesleg mi az, hogy átvizsgálnak? Oké, persze sejtem, hogy ez mit jelentene. A tudat, hogy mit akarnak, folyton motoszkál a fejemben és nem hagy nyugodni. Mozgolódni kezdek, de a másik pasas, aki nemrég még pisztolyt fogott rám, majd vassal hadonászott, elkezdi kigombolni a blúzom. Ne... Nem akarom!
- Ne... nem haraptak... nem haraptak meg!
mondom kicsivel hangosabban, mint az eddigi maximális hangerőm. Tovább mozgolódom, de rá kell jönnöm, hogy teljesen felesleges. Tehetetlen vagyok, ráadásul ezek ketten vannak.
- Mi... mit hol szereztem? Hol a kocsim?
kérdem, bár fogalmam sincs, hogy miért. Most jut eszembe, hogy abban vannak cuccok. Legalábbis remélem, hogy még vannak. Bár azt hiszem a járgány maga használhatatlan már. Ha ez az épület kitart, a kocsiban lévő kaja egy ideig elegendő lenne. Valami megint felrémlik. Az pedig a második kérdés miatt. A pasast nyírtam ki. Az agyveleje a kocsimon landolt, én pedig...
- A... azok az emberek... ketten voltak. Kinyírtam őket... és gusztustalan volt... a gyomrom... nem, nem bírta.
mondom kissé zavarban. A fejem elfordítom, majd magamban mérgelődök kicsit. Nem kellett volna ezt is elmondanom. De közben azon gondolkozok, hogy mégis, mivelhogy ezek hajlandóak lennének engem kinyírni.

Tekintve, hogy a nőn semmiféle harapásnyom nem található, Alan kérdőn tekint Dave-re ki bólint, ezzel beleegyezve, hogy elengedjék a nőt.
Alan nem tétlenkedik hát, kihozza a konyhából azt a kést, amelyik a későbbiekben a legnagyobb szolgálatot teheti még, s elvágja a szigszalagot.
- Hagyjuk a kérdéseket - mondja Dave-nek, ám jól észrevehetően a fegyverre néz, jelezve ezzel, hogy vegye kézbe azt - Hozok vizet... vagy valamit. A kötszert úgysem tettük még el, Dave etéren te vagy otthon.
Azzal visszaindul a konyha felé.

Azt hiszem most már egész jó állapotban vagyok. A fejem is kitisztult, melynek hatására észre veszek néhány dolgot. Többek között azt, hogy a dohányzóasztal tiszta vér. Teli van kötszerrel és ugyancsak véres gézdarabokkal. A sebemet hagyom, hogy ellássák. Én magam sem akarom, hogy összeszedjek valamit, feltéve, ha eddig nem sikerült. Sérülésről viszont nem tudok, így csak megrázom a fejem. Most, hogy könnyebben tudok vizsgálódni, nem tűnik vészesnek a két pasas, azt leszámítva, hogy ők vannak fölényben. Amint elszabadulok, lassan felülök.
- Köszönöm... Meg tudnák mondani, hogy mi történt?
kérdem, nem mintha számítanék válaszra. Azt hiszem örülhetek annak, hogy nem ugyanolyan vérszomjas köcsögök találtak meg, mint amilyeneket kinyírtam. Az ellátmányt illető mondaton viszont elgondolkozok.
- Ami azt illeti... Ebben talán tudok segíteni. A kocsim... itt van a közelben? A csomagtartót megpakoltam mielőtt eljöttem.
mondom. Remélem ezek után nem akarnak kinyírni. Mégis, jobb így, hogy meg van az esélye a tovább tartó életnek, minthogy most azonnal, vagy napokon belül kinyiffanjunk, mert nem vagyok hajlandó beszélni a kocsiban lévő kajáról.

Alan visszautasítja a felkínált sört.
" Jobb lesz józannak maradnom, meg aztán a tegnap este után..."
- A kocsi itt áll a ház előtt. Ha másnak nem, barikádnak megteszi... vagy éppenséggel csalinak.
Alan odasétál az egyik ablakhoz amit még nem deszkázott be és kinéz rajta. Semmi gyanúsat nem lát így Dave felé fordul.
- Vigyázz a nőre, teszek egy sétát - azzal kinyitja az ajtót, s a kocsi felé indul, hogy amennyi ételt csak tud behozzon.

Alan meghallja Dave hangját mire hátranéz... hát amit ott látott annak nem örült. Nem tudni mennyi, de igen sok "zombi" közeledett felé lóhalálában. Alan amilyen gyorsan csak tud berohan a házba, ledobja a cipelt holmit, s azonnal a szekrénynek esik, s erre utasítja Dave-et, de még a nőt is.
- Ennyi volt, le kell lépnünk.
Amint lehet minden hasznos holmit bepakol a kocsiba, és indulást vezényel.

Amint meghallom, hogy a kocsi a ház előtt van, valamennyivel jobb kedvem lesz. Ezek szerint nem kell sok időt eltölteni a cipekedéssel. Furcsamód a férfi, ki az imént beszámolt minderről, azonnal ki is indul. Szét sem néz jóformán, csak nekilódul a semminek. A másikra azonban ráhagyja a védelmemet. Mi az, hogy engem kell védeni? Persze jól esik, hogy vigyáznak rám, de azért ne nézzenek már gyereknek. Kinyírtam már két ilyen izét, menne még vagy kettő, vagy amennyi szükséges. A srác, aki bent maradt, igencsak ideges lesz rövid időn belül. Hirtelen az ajtóhoz vágtat, majd kikiabál rajta. Új információkkal leszek gazdagabb. Először is, hogy a kint lófráló pasast Alannek hívják. Másodszor pedig, ami minden jóleső érzést eltüntet belőlem, hogy közeledik néhány rohadék. A szavakból ítélve elég sok. Felpattanok, a nemrégiben elfogadott sört, melyet még fel sem bontottam leteszem az asztalra, majd az ablakhoz megyek, hogy kinézzek rajta.
- Gyere már...
morgom, majd mikor beér, azonnal rá figyelek. A szekrénynek én is nekiesek, hogy minél gyorsabban, némileg nagyobb biztonságban tudhassuk magunkat.
- Kik ezek? És mi a büdös franc folyik itt?
kérdem, mert még mindig nem értem a helyzetet. Arra már rájöttem, hogy nemigen lehet őket kicsinálni és hogy látszólag nem éreznek fájdalmat.
- Mellesleg... Hogy is akarunk lelépni?

- Merre-merre, pont leszarom csak el innen - mondja Alan miközben hátizsákját töltögeti a hűtő tartalmával.
- Ezek, drága hölgyem, zombik - mondja ki Alan teljes komolysággal - már pedig elég zombis filmet láttam ahhoz, hogy tudjam: nem akarok közéjük tartozni.
" Ez az, viccelődjünk mikor épp ránk törik az ajtót"
- Az autómmal megyünk, már ha képesek leszünk kijutni a garázsból.
Teli pakolt zsákjával berobog a garázsba melynek ajtaját szintén ütlegelik. Táskát a hátsó ülésre dobja, ahova már amúgy is pakoltak ezt-azt. Ami nem fér hátra azt a csomagtartóba teszik.
- Jó lenne indulni - mondja, s beindítja a kocsit.

Az ajtót eltorlaszoljuk, viszont a félkarú srác nem tűnik túl nyugodtnak. Esküszöm én, nő létemre nyugodtabb vagyok nála. Mikor megkapom a táskát, először kérdőn nézek rá. Ha nem mondja, hogy mit tegyek bele, honnan tudjam? Mi vagyok én, gondolatolvasó? Jobb ötlet híján követem Alant és ami még a hűtőben marad utána, azt bedobálom a táskába. A magyarázatot hallva viszont enyhén lesokkolok. Nemrég... most már emlékszem nagyjából, hogy azt magyaráztam magamnak, hogy ezek nem lehetnek zombik. Most viszont ez a pasas azt magyarázza itt nekem, hogy ezek a rohadékok mind azok. Jó, láttam már nem egy zombis filmet és a jelenlegi helyzet alapján ezek könnyen lehetnek azok is. Elvégre csak attól patkolnak el, ha fejbe küldjük őket. Ez már alapból rohadtul gyanús. Mellesleg amíg kába voltam, ezek harapásokat kerestek rajtam. Ezért még fel kell képelnem azt a majmot. Most viszont jobb indulni.
- A pisztolyom... hol a pisztolyom?
kérdem a többieket, mivel úgy sejtem tudják a választ. Arra még szükségünk lehet. Főleg, hogy a tartalék lőszert a zsebembe tettem. Azzal fegyver nélkül is lehetne alkotni valamit, legalábbis egyszer láttam valami ilyesmi filmet. Persze a filmeknek nem szabadna mindent elhinni, de ha már zombik is vannak... Ennek ellenére jobban örülnék annak, hogy ha a fegyver a kezemben lenne. Gyorsan, miközben az autóhoz megyek, végig tapogatom a zsebeimet az odatett lőszer után kutatva. Remélem nem estek ki a zsebemből, mert akkor nem mennénk sokra. Főleg, ha a gyanúm hibás és nincs is itt az apámtól lenyúlt holmi. Tényleg, őket majd még fel kell hívnom. Erre viszont jelenleg nincs idő. Ha választ kapok nemrégiben feltett kérdésemre és ha a pisztoly többnyire biztonságosan elérhető, érte megyek, majd vissza a kocsihoz és jelzem, hogy én kész vagyok.
- Amiket a kocsimból kiszedett, azok a holmik is itt vannak igaz?
kérdem Alant, mivelhogy ő játszotta a málhás szamár szerepét.

- A pisztoly Dave-nél van - nyújtja át a fegyvert Alan a másik férfinak - és ott is marad. Addig legalábbis biztosan míg nem tudja használni mindkét kezét. Utána majd döntünk a további sorsáról. És igen, amit találtam azt át is hoztam a házba. Ha nem hagytunk ott semmit, akkor valahol itt lesznek. Szüksége van esetleg valamire?
Várván a választ, s Dave kérdésének eleget téve egy táblára mutat, melyen a Long Beach felirat olvasható. Alan reméli, hogy találnak valamilyen hajót amivel nyílt vízre tudnak evickélni, ahol nem kell tartaniuk az effajta támadásoktól.

A pisztolyt úgy tűnik nem fogom megkapni. Ez cseppet sem tetszik, tekintve, hogy így én fegyver nélkül maradok. Így is le kellett nyúlnom a fegyvert, erre még ezt is elvesztem. Kissé feldühödök, de nem hiszem, hogy sokat használnának az esetleges kitöréseim.
- Most, hogy a pisztolyomat lenyúlták, megmondanák, hogy én mégis mivel fogom megvédeni magam?
kérdem. Hangom kissé durvább, mint szerettem volna, de ezzel már nem tudok mit tenni. Így sült el és kész. A két pasasnak legalább már a nevét tudom. Nem patkolok el teljesen hülyén, hurrá! Vagyis nem leszek totál agyhalott anélkül, hogy előtte ne tudtam volna valamit. Azt hiszem ez a helyes megfogalmazás.
- Egyébként ha már így összetalálkoztunk... Azt hiszem ideje lenne bemutatkoznom. A nevem Jamie.
A kezem nem nyújtom előre, nehogy megzavarjam Alant vagy Daveet. Mégsem hiányozna, hogy ez a kocsi is tönkre menjen. Valószínűleg nem találnánk azonnal új járgányt. Gyalog pedig nem lenne előnyös tovább menni a nyílt utcán.