Nyugat Los Angeles - West Side

-Száz évig? Kétszázig is kedvesem! -Veregetem meg nevetve Dr. Lee alkarját, aztán elindulok Curtney-hez, a legbelevalóbb vén csotrogányhoz, akit csak LA-ben ismerek. Kerek három nappal öregebb nálam, és őszintén szólva, egy perccel sem tűnik fiatalabbnak.
-Hajj, azok a kötésminták! Megőrjít velük! -Sóhajtok, míg becsöngetek, és lám, már bent is vagyok. Igen, egy rakat magazin és drága barátném társaságában. Szerencsére sikerül rávennem, hogy egy kis alapzaj nem árthat, így bekapcsolja a televíziót. Két virágminta között a híradót hallgatom, de úgy néz ki Curt is, mert hirtelen felhangosítja a készüléket. Modern egy masina. Már távirányítója is van! A képernyőn a hírmondó pánikról és katonákról számol be, majd mindenféle rémséget mutatnak be a kisfilmben.
-Ezek a huligánok! Már megint csak a baj van velük! -Csapok a térdemre ingerülten. Nem hiszem el, hogy már megint beijesztik a fiatalok a médiát, valami horrorkalamajkával. Már csak a vámpírokat hiányolom a bejátszásból, azok a helyi pletykalapok szerint igen népszerűek manapság.
-És a média meg persze felfújja a dolgot! Szerencsétlen katonáknak sincs ám jobb dolguk, minthogy randalírozó kölyköket hajkurásszanak! Ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnának. Mikor még az én apám volt katona, ők segítettek leszedni a szőlőt a gazdaságban, meg megtermelni a napi betevőt, nem valahol külföldön parádéztak, meg farsangi bohócok után koslattak! -Méltatlankodok teljesen jogosan, hiszen az ablakon kinézve világosan látszik, hogy nincs itt semmiféle vészhelyzet.
-Azért a sodrófát, meg a kezespuskát tartsd készenlétben! Hátha valamelyik rémség ide is be akarna kéredzkedni a mosdóba. -Nevetem el magamat, aztán felállok, és megigazgatom magamon a szoknyámat. Hát csak nem nézhetek ki úgy, mint az imént látott ágrólszakadt népség.
-Egy kis teát azért el bírna viselni szegény öreg szervezetem. Mindjárt jövök! -Folytatom a beszélgetést. Ha már ilyen marhaságokat mondanak be a hírekben, teljesen fölösleges tovább néznem, így kimegyek a konyhába, és behozom a hűtő tetején álló teáskancsót és a szekrényből is előbányászok két eredeti kínai-porcelán csészét. Öntök mindkettőnknek, és Curt kezébe adom az egyik porcelándarabot.
-A nagy ijedtségre! -Emelem irányába a saját csészémet, majd a számba veszek egy korty teát, lötyögtetem egy kicsit a számban, aztán jólesően lenyelem, míg hátradőlök a karosszékben. Hihetetlen, hogy milyen kényelmes. Meg is jegyzem magamban, immár sokadjára, hogy én is beszerzek egy ilyet.

-Aztán vigyázz a zombikkal! -Rázom meg nevetgélve mutatóujjam Curty felé, mielőtt magamhoz szorítom és két cuppanós puszit helyezek el orcáin. Amint kilépek a házból, egy neveletlen ficsúr majdnem fellök! Csúnyát mondok meglepetésemben, és jól megütöm a fiú hátát épp nem könnyű táskámmal, ha elérem, de már jön nekem a következő ember is. Ahogy körbenézek azt látom, hogy a városrész szinte már romokban hever: sikoltozó emberek, fosztogatók. Szorosan magamhoz ölelem a táskámat: még csak az kéne, hogy elvigyék a frissen kiváltott gyógyszereimet, amit a patikában váltottam ki. Ugyan minek kéne nekik egy szerencsétlen öregasszony havi vitaminadagja?
Elérem a metró lejáratát, de odalent szintén tolongás van. Hezitálok, s kezem már a lépcső korlátján van, mégis visszafordulok. Egyszer élünk, hát hosszabbítsuk meg azt az időt, amennyire csak lehet. Körbenézek egy taxi után, de azok nem nagyon akarnak megállni a tumultusba. Megértem őket, nekem sem hiányozna egy törött szélvédő, meg egy ellopott rendszámtábla. Nagyot sóhajtok, és végül mégis a tömegközlekedést választom. Óvatosan teszem rá a mozgólépcső korlátjára bütykös ujjaimat, és gyorsan ráállok a gyorsan mozgó lépcsőfokok egyikére. Szó szerint két kézzel kell kapaszkodnom, hogy le ne lökjenek. Ha itt valaki elesik, azt már az égiek sem tudják felállítani. Óvatosan, behúzott nyakkal lépdelek a fal mellett, s várom, hogy jöjjön a szerelvény. Minél hamarabb érek haza, annál jobb. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy talán vissza kéne mennem Courtney-hez, de összeszedem magamat és azt mondom magamnak: "Angelica! Ha egy peták nélkül el mertél jönni a nagy Amerikába szülőföldedről, már csak nem félsz megtenni három metrómegállót egy csapat hőzöngő világvégeváró bajkeverővel!" Észre sem veszem, de nagyot toppantok. Összevonom szemöldökömet, ahogy a sötét alagutat pásztázom: Mintha a metró lámpáit látnám megvillanni. Ha ideér a jármű, gyorsan felszállok rá, és kerítek magamnak ülőhelyet. Elvigyorodok, mert eszembe jut, hogy egy ilyen kedves öreg néni, mint én, biztosan talál magának ilyet.
-Jajj, bocsánat kedveském, hogy ráléptem a lábára! -Szabadkozom.- Tudja hogy van ez, az én öreg szemeimmel már nem látok jól. Meg hát a lábaim is elég gyengék... -nézek Bambit is megszégyenítő szemekkel a rasztahajú... "Ó te jó ég, hiszen ez egy lány?" lepődök meg. "Hogy mik vannak!"

Összeráncolt szemekkel meredek a leányzó után, de figyelmetlenségem megtorlásra talál. Ismét nekem jönnek, s csak egy jólelkű, fekete férfinak köszönhetem, hogy épen megúszom az incidenst.
-Köszönöm fiam, nagyon kedves vagy! -Hatódok meg teljesen. Kicsit emlékeztet a legkisebb fiamra Carlosra, mikor még lázadó korú volt. Szerencsére már kinőtt a rasztás korszakából, és most egy jólmenő cég menedzsere. Csak sajnos sosincs ideje meglátogatni az édesanyját. Felsóhajtok, s míg a jármű elindul, a fizikai hatásoknak megfelelően mindenki dőlni kezd, s így én is egy pillanatra a fiú mellkasához dőlhetek a fiamra gondolva, úgy, hogy ezen senki nem lepődhet meg. Aztán annak rendje és módja szerint felvesszük a jármű ritmusát, s kiegyenesedünk.
-Ritka az ilyen a rendes ember, mint maga. Honnan származik, és mit szól ehhez a felforduláshoz? Ki gondolná, hogy a média ilyen könnyen megvezethet ennyi ember! - Csóválom meg fejemet. Míg a választ hallgatom, ki-kibámulok az ablakon, hiszen elég rossz érzés végig felfelé nézni ilyen tömegnyomorban, de az ablakon át szűrődő sötétség nem köti le túlzottan a figyelmemet. Inkább ameddig a nyakam engedi körbefordítom fejemet, és a körülöttem lévők arcát fürkészem. Ennyi fáradt és nyűgöst embert egy rakáson! Ez a rohanó élet mindannyiuk idegszálait a végsőkig feszegeti. Megértem, és hálásnak érzem magamat, hogy én még egy más világban cseperedtem fel. Sóhajtva nézek ki ismét az ablakon.
-Már csak három megálló.

-Mi más lenne, ha nem kamu? -Mosolygok rá kedvesen.- Csak az új vámpíros film beharangozása, semmi több. -Nem csak úgy mondom, el is hiszem a dolgot.- Remélem nem sérülnek meg sokan, egy ilyen marhaság miatt. Te se dőlj be mindenféle mesének! -Simogatom meg védelmezőm karját, és az órámra nézek. A húst a vacsorához már tegnap este bepácoltam, és a saláta is a hűtőben van már. Hazaérek, kisütöm az omlós húst, és... egyedül költhetem el vacsorámat. Megint.
-Nem lenne kedved fiatalember nálam vacsorázni? Cserébe kedvességedért, hogy megvédtél egy ilyen magamfajta vén szatyrot. -Nevetek, aztán döbbenten elnémulok, mikor előrelendülünk a vészfék hatására. Épp csak sikerül talpon maradni, és úgy néz ki, nem csak nekem. Aztán valami történik a másik vagonban. Vér! Nyelek egyet, s egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy kiszorítsam a látványt a fejemből. Alapvetően nincs problémám a vérrel. Túléltem már háborút, szültem is már néhány gyereket... Viszont a reakció, ami odaátról hallatszik hideg verejtéket csal homlokomra. A térdeim megroggyannak, de mindet megteszek, hogy állva maradjak. Beletúrok a táskámba, valami használható fegyvert keresve, ám a fényforrás elapad, így kénytelen vagyok a tapintásomra bízni magamat. Először csak a gyógyszereim dobozát érintem, aztán egy hosszúnak és merevnek tűnő vékony tárgy akad a kezem ügyébe. Mi több, kettő. A felvillanó lámpa fényében, kötőtűim csillannak meg. Nem épp mintafegyverek, de használhatónak tűnnek. Az egyiket gyorsan a mellettem álló rasztahajú férfi kezébe nyomom.
-Védd magad, és ha van rá lehetőséged, fuss! -Mondom ellentmondást nem tűrő hangon, aztán amilyen hangosan csak tudom elkiáltom magamat.- INDULJUNK! Szóljatok a vezetőnek hogy indítsa be ezt az ördögszekeret! -Remélem meghall valaki, abban meg még jobban reménykedem, hogy a vezető még él. Élnie KELL! Ekkor felhangzik a dörömbölés az ajtón s az ablakokon. Nem emlékszem mikor féltem így legutoljára. De nem akarom elhagyni magamat. Olyan erősen szorítom a kötőtűt, ahogyan vézna kezeim bírják, közben halk imába kezdek.