Long Beach kikötővárosa

Fáradt vagyok. Érzem ahogy az álom próbálja lenyomni szemeimet, akkor is ha én magam ellenkezni próbálok. Nehezek, minden egyes pillanatban egyre nehezebbek. A férfi szavai kedvesen esnek piciny szívemben, el is mosolyodom egy kicsit.
- Az én álmaimat senki se őrzi. Mert én már rég nem álmodom... - mondom neki nyugodtan, de hálásan mégis. Örülök hogy próbálkozik, én pedig nem akarok goromba lenni vele. Nem ő tehet rossz életemről. Nem ő okozta mindezt. Lassan lehunyom szemem. Csak becsukom, pihentetni fogom. Nem aludhatok el. Nem... aludhatok... el...
A lámpa úgy ingott a falon mint egy beteges gyerek órájának mutatói, melyek sosem árulják el az igazi időt. Legalább is nem az emberek számára... Fénye halkan pislákolt, meg akart verekedni a sötétség mély uralmával. Hisz már előrelátható volt, hogy eme harcot képtelen megnyerni, főleg ha egy olyan idős lámpáról van szó, melyet már a legyek sem ostromolnak hangos zümmögésükkel. Legyek? Itt? Képtelenség! Soha! Ez is csak egy elmebeteg elképzelés, mely oly csodásan passzol ide, akár egy puzzle darab. Nem hallani a tenger morajló hangját, mely oly csodálatos altatódalt játszott. Nem érezni azt a kellemes sós illatot sem, melyet olykor elhozott a hideg szél a forró tenger hullámairól. Dobhártya szakasztóan nagy volt a csend. Ordított és bántotta a fület, oly hangos volt mint Notre Dame harangjai. Úgy öleli őt a fagyasztó hideg, akár egy gyűlölő anya. Álom volt csak az egész? Minden csupán elméjének illúziói? Elhagyta e egyáltalán valaha is ezeknek a falaknak a mocskát? Létezik e ő egyáltalán? Szabad volt. Saját lábain állhatott és mehetett, ahova csak elméje éppen kívánta. Álmodta volna? Kiugrott volna mindez a rácsos ablakon, hogy örökké eltűnjön? Mi lett volna a jobb? Bánkódni hogy elment, vagy rágódni azon hogy el se jött? Lágyan mozdult meg, szinte alig láthatóan emberi szemmel. Mozgása akár egy dög, melyet már inkább a benne lakomázó fehér kukacok nyüzsgése irányít. Kukacok? Ugyan dehogy! Egy sem járt erre soha! Kerülik oly nagyon, mintha teljes pusztulásukat vélnék látni eme helyen. Szemei kinyitódnak, ő valaha azok a szép kék szemek! Ujjai azok, melyek szemei elé tárulnak. Nézi őket némán, mint aki nem tudja mi lehet az. Körmei alig nőnek rajta. Nem érdekli. Érzi ahogy a fájdalom végigfut testén, belekukkant testének legapróbb zugába is. Beleremeg az érzésbe, izmai megfeszülnek és fájnak. Elméje kicsit eltompul. Lehet ennél jobban? Halálsikolyok és arcok. Óh, azok az arcok! Olyan távoliak, mintha csak álmodta volna az egészet. Morgás. Mély és vérszomjas, de nem az ő szájából. Üreges holt tekintet, látja ahogy nézi. Szürkés arcok. Nem dobog már a szívük sem. Ordítás és sikoly teljes lélekből, mely hideg karmaival szívét tépi mellkasában. Érzi ahogy tüdejéből fogy a levegő. Liheg és kapálódzik, kezeivel a levegőbe karmol, mintha mocsárban fuldokolna, megragadná valami lábát s húzná lefelé, nem tud a felszínre jutni. Tűnik a fény. Agóniába zárja őt a sötétség, vért hörög. Érzi ahogy teste feszül, tépődik, nem képes semmire. Ujjait hajába fúrja, mélyen és vadul, megragadja, tépi már a gyökerüktől. Úgy esnek a padlóra, akár az atombomba Hiroshimára. Nem némul el, bizony nem. Ordít mint a démon, ki benne lakozik mely gyilkol. Találkozik a Halállal.
Hangos sikoltásra riadok fel, remegek és izzadok, ismét csak egy rossz álom, egy rémálom, régi emlékek szörnyű képe, melyek elmémet bombázzák már megannyi éve. Ezek nem álmok, csak emlékek, melyek jönnek és mennek, nem tudok miattuk békére lelni. Azok az arcok, a halott emberek arcai, a szörnyek arcai. Lihegek, alig kapok mégis levegőt. Próbálok megnyugodni, de nem igazán megy ez nekem.
- Csak rossz emlékek... - nyögöm ki halkan magamnak, kezembe temetem fejem.
- Haza akarok menni... semmi mást nem kívánok. Felébredni és rossz álomnak képzelni ezt az egészet... - teszem hozzá még kicsit szétszórtan.

Nem szólok semmit a férfi szavaira, kicsit jobban magamhoz ölelem édes szerelmemet, az egyetlen biztos pontot ebben az őrületben, mely ahogy látszik már nem csak fejemben, de már a városban is kiötlött. Ezzel nekem nincs gond, legalább is amíg éllek, hisz nincs szebb játszótér egy elmebeteg számára mint a káoszban úszó világ. Kicsit mocorgok a kanapén, annyi a szerencsém hogy alapból is kis termetű vagyok, így kényelmesen elférek rajta. Ahogy az éjszaka leple rávonja magát a városra, kezd lehűlni a levegő is, érzem ahogy kicsit fázok, de ez azért van, mert fáradt is vagyok. Még szerencse hogy a kanapén, nyilván mint dekoráció bár, de van egy pokróc. Azt azonnal lehúzom magamra egyik kezemmel, megigazítom hogy minden nyílást eltorlaszoljon és ne engedje be a hideg levegő ujjait. Másik kezemet párnának használom. Kényelmes, elvégre gyakran alszom összehúzódva. Védőn karolom magamhoz a nyuszit, majd lecsukom szemeimet. Nem alszok el, hisz ahogy a férfi fel-le járkál megszokásból füleimmel hegyezek és behatárolom hol van éppen a házban elmémben. Igen, rég megtanultam az ilyesmit hisz aki az utcán él, számára ilyen iszonyatosan fontos, hogy álmában is éber legyen. Ezért is lepett meg kicsit, hogy hosszabb idő után olyan mélyen képes volt elaludni, hogy álmodtam. Rég nem voltak álmaim. De ezek után csak örülök ennek... Mikor érzékelem hogy már a férfi nem mocorog, kinyitom egyik szemem. Látom ahogy ül a kanapén és cigizik, bár ezt a hangokból is megítéltem. Lecsukom szemem és ismét elalszok, de már nem mély álomba, így minden egyes apróbb zajra és mozdulatra azonnal ébren tudok lenni...