Long Beach kikötővárosa

Alig hogy felkeltem szokás szerint elindultam kifelé a házból az újságért, amikor megláttam, hogy mi is történik odakint. lövöldözések hallatszódtak a távolból, emberek sikoltozva rohannak, mások elől, akik puszta kézzel tépik szét őket. Lefagyok, kezdetben aztán visszarohanok a házba és mindent bezárok, majd eltorlaszolok. És csak ezek után megyek a fegyveremért. Sajnos elfelejtettem töltényt hozni a legutóbbi vadászat után ezért csak 24 db maradt nálam. Gyorsan felöltözök, aztán felkapom a kocsi kulcsot és kinézek a redőnyön keresztül hogy mi a helyzet odakint. A kocsim ott áll a ház előtt sértetlenül, ami jó hír. Viszont meglátom, ahogy egy kis lány áll az út közepén és felé tart néhány ilyen valami, amit már nem is lehet embernek nevezni. Gyorsan félrerugdosok mindent, amivel kitámasztottam az ajtót és kisietek a házból. Egyenesen a kislány felé tartok. Aztán lelassítom lépteimet és sétálva közeledek hozzá a járkálók mögött. Felhúzom a fegyvert és becélozom az egyik hátát nagyjából mellkas tájékon, hiszen ha számolunk a visszarúgással így pont a fejét kell eltalálnom, aztán elsütöm a fegyvert és már húzom is fel újból. A másiknak is a mellkasára célzok, aztán lövök még egyet. Ha sikerül kinyírni mind a kettő dögöt újból sietősebbre veszem a tempót és a hónom alá kapom a lányt. Jobb kezemben a fegyvert-picit feldobom, és elkapva ismét felhúzom, aminek hatására kiesik az üres töltényhüvely. megint feldobom egy picit persze mindkétszer csak annyira, hogy át tudjam csúsztatni a kezemet. És elkapom a markolatnál fogva aztán a ravaszra teszem az ujjam. Ha kell az utamba kerülő járkálókat is lelövöm, de megpróbálok minimális lőszerveszteséggel eljutni a kocsimig ahol aztán lerakva a lányt gyorsan kinyitom a kulccsal és beültetem a gyermeket az anyósülésre. Aztán bepattanok én is a járműbe, hogy aztán magunkra zárva elinduljak a boltom felé.

Hol van a meleg nap, mely oly lágyan simogatta arcomat...? Hol van az a szép szó, mely melengette szívemet...? Az ölelés, a karok, melyek megvédtek a világtól...? Hol vagyok én...? Elmém legmélyebb szenvedésének Poklát járom. Taposom utam, mely kárhozottabb mint bárki másé. Gyilkos. Kannibál. Szadista. Oly sok vér tapadt kezemre... Oly sok kihunyt szemet láttam. Oly sok szívet melengettem mellkasomon, melyek már többé nem dobbannak. Mit tettem, hogy ilyen életet érdemeltem? Lágy szellő simít végig arcomon. A hideg, mégis kellemes illatot csal orromba. Tenger. A sós tenger hideg illata az, mely végigjárja lelkemet. Kimossa a rossz gondolatokat, megnyugvást hoz belém. Talán tényleg kárhozott vagyok... Felpillantok és a világ szinte lelassult. Mit keresek itt? Kék szemeimmel nézem ahogy a sikoltozó emberek hátrahagynak, ahogy szenvedve ordítanak és menekülnek.
- Mi értelme menekülni, ha egyszer úgyis meghalunk? Hát nem tudjuk tárt karokkal ölelni magunkhoz a Halált? - teszem fel a kérdéseket lassan és nyugodtan. Érzem ahogy olykor belém löknek, majdnem a földre taszítva. Hát senki sem áll szembe, mint én? Mosoly. A kedves és bájos mosolyom, mely gyermeki, naiv. Karjaimban plüss nyuszimat ölelem, már felkészültem. Egészen közel vannak. Hallom hangjukat, érzem a szagukat. Büdösek. Hát ilyen illata van. Ujjaim lassan futnak végig plüss nyuszim egyik fülén. Megtépett, piszkos fülén, mely egykor puha volt és finom. Hófehér. Csodaszép. Az én Édes Szerelmem. Nem tudok mozdulni. Talán a félelem vert gyökeret a beton úton, úgy döntötte eljött az időm. És én várom. Csak türelmesen várom.
- Édes álmok teszik ezt. Ki vagyok én hogy elutasítsam...? - hangzik el ajkaimból, kicsit bele is rezzenek, mintha saját hangomtól ijedtem volna meg. Futni akartam. Megfutamodni a világ végére, hogy ott leugorjak. Megfutamodni a saját hangomtól, attól az édes orosz anyai nyelvtől, melyet az elmúlt években csak saját Szerelmemtől halottam. A saját fejemben...
- Fuss... Menekülj! - ordította az egyik.
- Harcolj. Szállj velük szembe!- ordította a másik.
És én csak álltam.
- Nem szabad félnem. A félelem egy apró halál, mely a teljes pusztulást hozza. Szállj vele szembe. És nem marad semmi. Csak...mi...- ismét a hangok kavargása. Megannyi suttogás hajkurássza egymást, nem tudnak dönteni. Én nem tudok dönteni. Felkapja a szél a hajam, fülemet puskacső dörrenése üti meg. Mint éles karmok, úgy húznak vissza a valós életbe. Démonok. Ó igen, még azok is kegyesebbek, mint ezek! Tépve másokat már előttem vannak, de ekkor rogy össze az egyik, majd a másik. Nem értem. A hátam mögül? Már fordítanám is fejem, egy kar, mely felragad. Apa? Nyilall elmémbe hirtelen. Egy Angyal? Jut eszembe a másik lehetőség. Egy férfi. Mint egy akcióhős, úgy kap fel engem, s menekít mindentől el. Túl gyors az egész. Nem bírom követni. Nyuszimat szorosan ölelem magamhoz, meg akarom védeni egyetlen Szerelmemet. Hisz életemet is odaadnám érte. Ő érte bármikor.
Egy autóban ülök. Magam elé meredve nézem az utcát, hol legalább akkora őrület tombol, mint elmémben. Elsápadok, most kezdem csak felfogni a dolgokat. Kellemetlen meleg nedvességet érzek lábam mögött. Bepisiltem? Mikor? Észre se vettem. Nem jutott el tudatomig. Most, vagy talán később? Napokig ilyen állapotban voltam e? És mit keresek ezen a helyen? Utoljára mikor lehunytam szemem, még apukám adott jó éjt puszit piros arcomra. Szívem összeszorul, ajkaim megremegnek. Elhomályosodik előttem a világ és érzem ahogy a sós könnyeim legördülnek arcomon. Potyognak nehezen combomra, akár az apró atombombák. Mohón issza be őket a kopott és büdös nadrágom. Kezeimben rejtem el arcom, zokogok hangosan, szinte ordítok. Remegek és érzem ahogy fejem egyre jobban fáj. Könnyeim a nyálammal keveredik tenyeremben. Már a taknyom is szabad utat kapott. Szörnyű hang, és még szörnyebb látvány. Talán sose zokogtam ennyire. Sose...
- Kö...nöm - nyögöm ki a félig szinte alig értelmes szót. Az angolom nagyon gyatra, szinte egyáltalán nem is tudok beszélni ezen a nyelven. Érezni benne az igencsak erős orosz akcentust, de mindezt elfolytja keserves bőgésem. Remegek egész testemben. Féllek. Nagyon féllek ami látszik rajtam. Az is hogy ebből az állapotból talán percekig ki se jövök, s még napokig vissza fog jönni. De örülök hogy életben maradtam. Még...

Sikerül mind a kettőt lelőnöm aztán bezárkóznunk a kocsiba. Bedugom, a kulcsot a helyére aztán megpróbálom beindítani a kocsit, de az csak nem akar elindulni.
- Szívesen.
Válaszolok oroszul a lánynak, amikor meghallom, az erős orosz akcentusát aztán a kocsival kezdek el törődni.
- Gyerünk már...
Biztatom a járgányt, amikor ismét megpróbálkozom a beindításával.
- Indulj már b*zdmeg!
Mondom kicsivel hangosabban, amikor harmadszorra próbálom és végre sikerült is.
- Na, végre.
Beletaposok, a gázba mire a kocsi megugrik és elindul. Ahogy gyorsulunk, úgy potyognak le ezek a valamik a kocsiról. Közben szöget üt a fejemben, hogy errefelé nem volt túl sok embernek a fegyvere, ami zavar kissé ugyanis itt csak az én boltomból lehet szerezni. Szerencsére elrejtve van egy nagyobb méretű páncélszekrény, amihez az irodából lehet eljutni és a zár miatt egy külön generátor van hozzá. Nem is igazán páncélszekrény az. Hanem inkább pánikszoba. Csak azzal lehet gond, hogy nem nagyon töltötte fel. Van benne némi élelem, ami nem igényel, hűtést ameddig ki nem bontják, és némi palackozott víz is viszont ez két embernek, alig ha lenne elég két hétnél tovább. Ha sikerül épségben elérni a boltig és nincsenek, még ott ezek a valamik megpróbálok bejutni a boltba és viszem magammal a lányt is. legalább azért, hogy az élelmet és a vizet tudjon segíteni, felhozni. Ha nem ütközünk senkibe, sem aki meg akar, enni vagy le akar lőni. szétnézek a boltban hogy maradt-e még valamilyen fegyver, és lőszer. Ha igen megnézem, hogy mi maradt, és ha kell, elviszem magammal, viszont minden megtalálható lőszert, ami maradt elrakom a hátizsákomba, amit még indulás előtt kaptam magamra. Aztán ha már itt végeztem bevezetem a lányt az irodámba ahol az asztal mögött álló szék alatt kéne lennie a csapóajtónak. amennyiben még nem forgatták fel a helységet. Ha minden gond nélkül sikerül lejutni bepötyögöm a biztonsági kódot és kinyitom az ajtót. Kell bent lennie még pár fegyvernek, egy hátizsák teli lőszerrel, és még egy, amiben az élelem és a víz van. Meg persze néhány benzines kannának, aminek tele kéne, hogy legyenek, mert sajnos az kell a generátor üzemeléséhez. Még csak akkor volt bekapcsolva a generátor, amikor kipróbálta a működését, és amikor valamiért áramszünet volt. De ezek után mindig feltöltötte, ezért ha most nincs is áram annak biztosan működnie kell. Amennyiben viszont van, még ott pár ilyen lény megpróbálom azokat is mindet fejbe lőni, ha kell, de mert mindenféle képen be kell jutnunk a pánikszobába a fegyverekért és az élelemért. Na meg, persze ha valamilyen rejtélyes oknál fogva vezérelve ki nem hozta, akkor kell bent lennie egy elsősegély csomagnak is.

Könnyeim teljesen átitatták és meglágyították kezeimben a bőrt. Éreztem ahogy ujjaim közt csöpög, nyálammal és taknyommal keveredve. Undorító massza. Ragacsos. Amitől nehéz lesz megszabadulni. Mellkasom szúrt, szívem fájt, ahogy nem voltam képes rendesen levegőt se venni. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik. Azok a fura lények. Hirtelen csak úgy... előbukkantak. Talán Isten akar minket megbüntetni? Eljött az a nap, amit oly nagyon hirdettek? Nem voltam hívő. Sose jártam templomba. Sose hittem ilyesmiben. De talán most már fogok... Felemelem fejem, nem nyugszom meg, de fülemet anyanyelvem ölelte körbe. Mily bájos volt. Meleg. Otthon. Vissza térek e egyáltalán oda? Létezik e még? Ezt én nem tudhatom, és talán sosem fogom megtudni. A férfi felé emelem tekintetem, minden egyes arcvonását fürkészem. Mintha ismerős lenne. Csak nem tudnám honnan... Ismerős...? Rokon? Barát? Kis koromban láttam őt még odahaza? Vagy fényképről? Nem. Mégis olyan érzésem volt, mintha egész életemben ismerném. Arcvonásom ellazult, éreztem ahogy kezdek mégiscsak megnyugodni. Talán nem lett volna így, ha angolul szólal meg. Idegen lenne számomra, egy teljesen idegen személy, kit tudom jól, képes lennék elfogyasztani, csak úgy mint bárki mást. Felszipogok, de csak hogy taknyom maradékát eltüntessem orromból. Nyitom szám, hogy megszólaljak, de a kocsi teteje behorpad, hangos ordítások, püfölések. Káosz. Körbeölel a félelem és én fejemet össze-vissza kapkodva nézek mindenfelé. Plüss nyuszimat magamhoz ölelem, meg akarom védeni, de tudom jól, saját magamat se tudnám. Túl kell élnie. Neki muszáj... Felsikkantok mikor meglátom hogy próbálják betörni az ablak üvegét, ahogy hozzánk akarnak férni, hogy elemésszenek, megöljenek, olyanokká tegyenek mint ő maguk. Lecsúszok a kocsi vezérlőpultja és az anyósülés közé, oda ahol eddig lábaim voltak. Összehúzódom. Most nem érdekel a klausztrofóbia. Érzem hogy körbeölel, magával akar ragadni, de a halál félelem most sokkal nagyobb. Egyik karommal fejemet takarom, alig férek oda be, mégis kuporgok. Érzem ahogy a kocsi elindul. Ordítások, nyilván a lényeket leráztuk, páron átgázoltunk, amiről a járgány zötyögése is tanúsít. Olykor felpillantok a férfire, próbálok leolvasni valamit arcáról, eszembe jutni honnan ismerem. Talán tényleg nem ismerem, csak belső illúziók és képzeletek játszanak velem. Nem lenne először. Nem tudok uralkodni magamon. Könnyeim ismét kicsordulnak, de már nem bőgök, nem agonizállok. Már csak sírok halkan, mint a kisgyerek, aki sarokba lett állítva, ha valami rosszat csinált. Törölgetem őket, de nem győzöm. Vörös hajam néhol tincsekben tapadt össze, ahogy rákerült a nyálam, vagy a taknyom, esetleg mindkettő. Nem megyünk sokat, érzem ahogy lassítunk, majd megállunk. Kiszáll és megragadja kezem. Biztonságba visz? De miért? Miért kockáztatni életét miattam? Ismét felnézek rá, értetlenül és bambán, mint aki nem érti hogy mit akarnak tőle. Végül megfogom kezét szorosan és félősen, kiszállok a kocsiból. Kezét szorosan fogom, nem engedem el egy szempillantásra sem. Hátához simulok, nem akarok látni senkit és semmit. Nyuszimat szorongatom egyik karomban. Nem hagyhatom őt egyedül a kocsiban. Még baja eshet. Szörnyű baja... Az üzlet tele van fegyverrel. Szóval ezt akarta. Hogy fel tudja fegyverezni magát. Mégis tovább haladunk. Átmegyünk egy irodába, ahol én elengedem hirtelen kezét és kíváncsian nézek körbe kék szemeimmel. Látni arcomon hogy hirtelen fogalmam sincs mit csinálunk itt és hogy én miért vagyok még mindig életben...

A bolt ajtaját kitépték, ami rosszat jelent, és felforgattak mindent. Még szerencse hogy a pánikszobába nem tudtak bejutni így a lőszer, élelem, víz és benzin megmaradt. Na meg persze a magnum-om.
- Hogy miért nem vagyok sohasem képes több lőszert félrerakni ahhoz a fegyverhez, amit félrerakok magamnak...
Morgok magamban, ahogy összeszámolom a töltényeket, és ellenőrzöm a tárat hogy tele van-e. Felkapom a hátamra a lőszeres hátizsákot, és ráerősítem a benzines kannákat is. Aztán ha a lány engedi, segítek neki felvennie a hátára a másik táskát az élelemmel. Az jóval könnyebb így biztosan elbírja. Még egyszer ellenőrzöm a magnum-ot aztán, mint a cowboy-ok megforgatom a fegyvert és bal combomra időközben felerősített tartójába helyezem. És a sörétest is ellenőrzöm, amikor meghallom, hogy valami történik a boltban. Felsietek, és amikor kinézek, meglátom, hogy hat mászkáló követett minket a boltba. Bal mutató ujjamat a szám elé téve fordulok, a lányhoz aztán jelzem, hogy ne mozduljon és behajtom az iroda ajtaját. Megvárom, míg elég közel érnek aztán az ajtót kirúgva próbálom az egyiket félrelökni és a földre vinni, aztán ha elég közel állnak egymáshoz megpróbálok egy lövéssel kettőt is fejbe lőni. Próbálok takarékoskodni a lőszerrel, ezért ha egy mód van, rá inkább egyszerre kettőt lövök le. Ha viszont valamelyik túl közel kerülne a sörétes markolatával fejbe csapom és bele is rúgok egyet, hogy ne tudjon elkapni. Amint sikerül végeznem minddel. Gyors és láthatóan gyakorlott mozdulatokkal töltöm újra a fegyvert. Intek a lánynak, hogy jöhet. A lehető leggyorsabban átkutatom, a hullák zsebeit hátha van náluk valami hasznos. Aztán megpillantom, ahogy még egy fiatal lány beszáll, a kocsimba aztán megpróbálja elkötni, de nem sikerül beindítania. És még be is zárja magát, mivel ha jól látom úgy tíz ilyen valami körbevette a kocsit és próbálják elkapni.
- Ó hogy az a...
Nem fejezem, be a mondatot csak elindulok, kifelé aztán körbenézek, hogy van-e még több ilyen valami. Ha nincs, megint csak elindulok a kocsim felé és megpróbálom kettesével, hármasával fejbe lőni ezeket az izéket. Még szerencse hogy sörétes is van nálam így fent áll ez a lehetőség. Ha végzek, a lényekkel ismét újratöltöm a fegyvert. Ha viszont nem sikerül a 8 tölténnyel mindet elintézni bal kezemmel előkapom a magnum-ot és miközben jobb kezemben tartom a shotgunt lelövöm, a maradékot aztán visszacsúsztatom a helyére és csak utána töltöm újra a sörétest. Beakasztom a hátizsák oldalára aztán újból bal kézbe véve a magnum-ot kiszórom az üres hüvelyt ügyelve, hogy a többi töltény bent maradjon és pótolom őket. Viszont mindenféle képen a hátizsák oldalára kerül a sörétes és a magnum-mal a kezemben meg kocogtatom, az ablakot aztán a fejére szegezem.
- Most vagy kinyitod azt a kurva kocsit vagy elpazarolok rád egy golyót és utána kaparlak ki onnan. Jól gondold meg. Ha időben kinyitod, akkor talán még velünk is jöhetsz...
Rezzenéstelen arccal mondom neki mindezt és körbetekintek, hogy biztonságos-e a terep. Ha hajlandó a kompromisszumra és kinyitja, a kocsit átültetem hátra és a kislányt visszaültetem az anyósülésre. Azt már úgy is "lefoglalta" magának. Ha nem hajlandó kinyitni fejbe lövöm, aztán betöröm az ablakot és kinyitom magam a kocsit. Kirántom a holttestet és csak utána szállunk be. Így vagy úgy de bejutok, a kocsiba aztán megpróbálom beindítani. Ellenőrzöm a tankot is, aztán ha mégsem indul és a tank is tele amennyiben tiszta a terep ki sietek és felpattintva a motorháztetőt. Megpróbálom megjavítani a kocsit. Ha sikerül valahogy beindítani elindulok az East Side felé hátha találunk arra túlélőket. A négereknél tapasztalatom szerint úgyis mindig van fegyver bőven.

A férfi valamiféle trezorban vacakol, nyilván ott tartja a fegyvereket és egyéb dolgokat ha netán szükség lenne túlélni valami apokalipszist. Talán tudott erről és előre felkészült? Figyelem őt még egy kicsit, most már egész biztos vagyok abban, hogy így van. Hisz hogy másképp lehetne? Két hátizsákot is elővesz, ahogy kifigyeltem, és én nagyon jól tudok figyelni, az egyikben lőszerek vannak, a másikban élelem. Vacakol a dolgokkal, nem foglalkozom ezzel túlságosan. Halkan lépek át egy-egy nagyobb törmeléket, néha kinézek az ablakon kíváncsian. Halál nyugodt vagyok. Olyannyira nyugodt mintha semmi sem történt volna. Mintha sose sírtam volna, vagy féltem volna. Olykor az ajtó felé pillantok, észreveszem a lények suhogó árnyait, de ezzel sem foglalkozom. Valahogy... hirtelen nem mozgat a dolog. Nem érdekel. Szemeim elé egy fegyver tárul. Odalépek hozzá és felveszem a törmelékek közül, nézegetem érdeklődve. Számomra elég nehéz, mégis érdekes. Sose tartottam ilyet a kezemben, mégis úgy fogom mintha profi módra bánnék ilyennel. Majd mindkét kezemben forgatom, nézegetem érdeklődve, mintha sosem látott volna ilyen szemem. Számhoz emelem és nyelvemet a csőre tapasztom, végignyalok rajta. Nem finom és túl kemény ahhoz hogy meg tudjam rágni. Már szinte érzem ahogy eldobom a földre, azzal az indokkal hogy haszontalan dolog. Hisz minden amit nem lehet megenni az számomra haszontalan. Kivéve a papírt és a ceruzát. Az nagyon fontos. Azzal lehet rajzolni. Én pedig nagyon szeretek rajzolni. A férfire pillantok, aki hozzám lép valamilyen hátizsákkal. Kicsit meghátrálok tőle, hirtelen nem tudom mit akar tőlem. Ijedt arccal, visszafogottan nézem őt, óvatosan engedem csak hogy rám adja a hátizsákot. Nehéz. Nem akarom hordani magamon. Mégis muszáj. Még igen. Enyhe bizsergetés, kezdek éhes lenni. A férfi egész jól néz ki. Talán a húsa is finom... Már nyitnám számat hogy karjába harapjak, hogy megkóstoljam őt, megegyem, éhségemet csillapítva. Fülemet a hangok ütik meg. Morgó, gonosz hangok. Felkapom fejem és már látom ahogy a férfi becsukja az ajtót, majd vár. Jelez nekem hogy csendben maradjak, de én semmi kép se akarok csendben maradni. Arcomra egy mosoly húzódik, egy gonosz, szadista mosoly. Az a fajta, melyet gyilkoláskor használok. Elmebeteg gyilkolásnál... Felemelem a fegyvert, becélzom a férfi fejét. Sose lőttem vele, de mégis tudom hogy kell használni. Már láttam. Filmekben, élőben... Háttal van nekem, nem láthat. Pont ezt fogom kihasználni. Meghúzom a ravaszt, dörrenés. Nem talált. Pont abban a pillanatban csapta ki az ajtót és a legelső lényt találtam el. Agyveleje szétloccsant a földön. Hibáztam. Piszkos szerencséje van. De nekem is. Kicsit hátralök a fegyver ereje, majdnem hátamra esek, de lábam megvetve talpon maradok. Nyuszimat fogaim közé veszem, egy kézzel nehéz lőni. Nagyon nehéz. Pont ezért két kézzel fogom fegyveremet, úgy haladok kint a férfi mögött. Majd legközelebb. Álmában fogom leszúrni. Ezt már biztos tudom. Arcomon megkeményednek a vonások, ismét lövök. Találtam. Az egyik lény fejére céloztam, de a visszalökés miatt inkább a lény hasát találtam el. Nem baj. Ez is jobb mint a semmi. Fogalmam sincs mennyi töltényem maradt, nem értek ehhez. Ismét célzok, haladunk kifelé. Már a kijáratnál vagyunk, dörren a fegyverem. Nem találtam. A golyó a falba fúródik. Nem baj. Nem vagyok profi így nem hibáztatom magam. Élvezem a gyilkos táncot, ahogy vért onthatok. Szadista mosoly ül arcomon. A kocsinkat befoglalta egy nő. El akarja lopni. Hiba. Meg fog halni. Brutálisan. Ezt már most tudom. A férfi kopogtat az ablakon, de még be se fejezi mondatát rendesen, én már a motorháztetőn állok. A nő fejét célzom fegyveremmel. Szadista mosoly. Gyilkos, elmebeteg röhögés. Mint egy Halál angyal. Egy démon.
-Ma nem volt érdemes felébredned...- mondom nyugodtan, halál nyugodtan, mégis mosolygok. Hangom hideg, szívbe marcangolóan hideg. Dörren a fegyver, a férfi most fejezte be mondatát, de én már átlőttem a nő nyakát. Elhibáztam. A homlokát céloztam. Nem baj. Nézem ahogy hörögve gurguláz fel vére, vergődik, majd pár másodperc után hörögve hal meg. Felnevetek lágyan, mint egy ártatlan kislány aki boldog. Az voltam. Naiv ártatlansággal nevettem és mosolyogtam. Néztem az átlőtt üvegen a nő hulláját. Majd leguggoltam, bekukucskáltam egyik szememmel a lyukon.
- Kukucs - mondom játékosan, mintha bújócskáznánk és én most találtam őt volna meg. Felegyenesedek, megrázom testem hogy ellazuljanak izmaim. Felkapom a plüss nyuszimat, majd könnyedén, kecses mozdulattal nyitom ki a kocsi ajtaját. Beülök, bár inkább beugrok az anyósülésre. Lábaimat kényelmesen dobom fel a kocsi vezérlőpultjára. Ölemben a nyuszi, fegyveremet elégedett mosollyal kopogtatom lágyan combomhoz.
- Megyünk? - kérdem nyugodtan a férfitől. Kidobja a nő hulláját, beül, elindulunk. Halkan hömmögök egy zenét, mely dallama pörgős, nyilván discóban szokták játszani. Úgy viselkedek mintha minden teljesen rendben lenne, mintha csak egy átlagos rutin napunkat élnénk...

A kis csaj csak úgy lelövi, a bent ülőt aztán kinyitja az ajtót. Kirántom, a hullát becsukom az ajtót és már indítok is. Elsőre beindul a kocsi. Elindulunk egész nyugis az út leszámítva azt az egy-két embert, vagy akármit, amit elütök közben. Amikor teljesen üres még az út jobbra fordulok és kikapom a lány kezéből a glockot és bebiztosítva elrakom.
- Ezt inkább elveszem tőled. Mielőtt még engem is lelősz.
Mondom, a kislánynak komor arccal láthatja, hogy nem viccelődök és komolyan is gondolom. Fél szemmel mindig figyelek, a lányra aztán elkezdek lassítani, ahogy a 7-es sugárútra, érünk. Kezdek én is éhes lenni, ezért mihamarabb találnunk kéne, egy helyet ahol ehetünk. Kiszállok a kocsiból és épp elindulnék, amikor több olyan valami is felkel, a földről csak ezek most nem csoszognak, hanem egyenesen rohannak felénk. Sokan vannak, ami nem jelent túl sok jót. Előkapom a magnumot, és a glockot, bal kezemben a magnummal, jobban pedig a glockkal halatok kis lépésekkel hátra miközben leginkább a glockot használva ugyanis abban általában több van, elkezdem fejbe lőni szépen sorban mindet, aztán ha túl közel ér valamelyik vagy már kifogyott a glock a magnummal is fejbe lövök párat. Ha sikerül mindet kivégezni az övembe csúsztatom a glockot és újratöltöm először a magnumot, és a táskát fél vállra véve kezdek el benne kutatni, miközben a magnummal a kezemben elindulok a kocsik között előre. Ha találok töltényt a glockhoz előveszem mindet, és visszazárom a táskát, felveszem rendesen, majd amilyen gyorsan csak lehet, újratöltve a pisztolyt elrakom a magnumot és azzal haladok tovább. Néha, néha még a lányra nézek amennyiben velem maradt. Viszont ha idő közben a kavarodásban eltűnt nem megyek vissza megkeresni. Láttam milyen, ha fegyver van a kezében. Persze amikor megláttam még megvédtem, de ha megint fegyvert szerez és rám meri fogni abban a pillanatban le, fogom lőni. Lehet, hogy kissé megbolondultam mivel nem vagyunk biztonságban, de ki ne őrülne meg legalább egy kicsit ilyen helyzetben. Próbálok, minél hamarabb átjutni a kocsi rengetegen közben figyelek lehetséges veszélyforrások után, és biztonságosabb helyet is keresve.

A kocsi elindul és mi nyugodtan haladunk az úton. Idillikus, kényelmes, pofás. Igen. Nagyon jól érzem magam. Mintha csak kiruccannánk, valamilyen kellemes kirándulás lenne egy meleg, nyári napon. Fejemmel bólogatok a hümmögés ritmusára, lehúzom az ablakot hogy jöjjön a levegő. A szél hajamat borzolja, kezemmel támaszkodok a lehúzott ablakba, olykor kinyomom kezem, ujjaimmal játszok. Érzem ahogy a hideg levegő simogatja sebesen bőrömet ujjaim közt. Végül úgy döntök, nem maradok a hümmögésnél. Szinte tökéletes angol nyelven fogok neki az éneklésnek.
- Today I don't feel like doing anything. I just wanna lay in my bed. Don't feel like picking up my phone, so leave a message at the tone. 'Cause today... - kezét diadalmasan emeli fel, mikor a férfi elüt egy járókelőt.
- 20 pont! ...I swear I'm not doing anything... - folytatja az éneket tovább vidáman, még füttyög is olykor a ritmusra. Éneke nem az a profi szint, de azért rádió helyett hangja is megteszi.
- 50 pont! Ott a másik! Menj neki! Had kenődjön szét az üvegen! - mondja nevetve és szinte az ablakra tapassza magát előre hajolva, hogy kezével hadonászva mutogassa, merre lát még embereket, avagy lényeket, akiket el lehet gázolni. Arcán látni hogy felettébb szórakoztató számára ez az egész.
- I'm gonna kick my feet up then stare at the fan. Turn the TV on, throw my hand in my pants. Nobody's gon' tell me I can't - folytattam vidáman, éreztem gyomromban a csavargó érzést, a kellemetlen morajt, mely azt jelezte, kezdek éhes lenni. Megsimítottam hasamat, ezzel akartam megnyugtatni drágaságomat. Már szólni is akartam a férfinek hogy jó lenne enni valamit, valami nagyon finomat. Túl jó a kedvem ahhoz hogy zavarjon, elvette a fegyveremet, azt a pompás játékszert, amivel nagyon jó érzés volt játszani. Sebaj. Majd visszaveszem. Tudom hogy csak nyomorult életét félti. Én is. De nem az övét. A sajátomét. Hirtelen megannyi kocsit látok magam előtt. Úttorlasz? Dugó? Ahhoz túl nyugodt és kihalt. Kihajoltam a nyitott ablakon egészen derékig, már nem volt olyan mulatságos kedvem. Megálltunk és nyuszimat fogva nem gyötörtem magam az ajtóval. Egyenesen az ablakon másztam ki. Bár inkább estem. Kiestem mint egy betegség az ember fejéből. Szétnéztem és homlokomat ráncoltam. Valami nincs rendben. Felmásztam a kocsi tetejére és onnan néztem szét. Nagyon sok autó állt előttünk.
- Látsz valamit vagy valakit? - teszem fel a kérdést, majd a férfi elindul előre, én is vele tartok, de előre engedem. Kisvártatva megérkezik a fogadtatás. Kellemes társaságban veszünk részt. Ismét azok a lények, elég sokan vannak. A férfi lőni kezd, megy előre mint a terminátor. Elég gyorsak. De engem ez nem zavar. Ő hibája hogy elvette tőlem a fegyvert, így nem tudom őt fedezni. Aki hülye az haljon is meg hülyén. Fut át elmémben, de akkor rájövök, hogy nyilván én következnék a férfi után. Rohanni kezd, mint egy őrült. Leugrok a kocsi tetejéről és futok utána. Távolodik. Apró lábaim nem bírják tempóját, így egyre jobban lehagy engem. Érzem ahogy a félelem és kétségbeesés vesz rajtam uralmat. Elmegy? Itt fog hagyni hogy meghaljak? Hogy feltartsam őket hogy ő el tudjon menekülni? Egyre nehezebben veszem a levegőt, szúr az oldalam. Már nem bírok. Távolodik.
- Várj meg! Ne hagyj itt! Kérlek várj meg! - sikítom utána kétségbeesetten. Hangom félelemmel teli, gyermeki, ártatlan. Nem akarok meghalni. Arcom ismét sírásba torzul, könnyeim elmossák egy pillanatra előttem a világot. Botladozok. Lépteim egyre lassabbak, kisebbek. Nem bírom tartani a tempóját. Remegek...

Zihálok, tüdőm szúr és alig kapok levegőt. Minden egyes lépés egyre nehezebb, remegek közben és bugdácsolok, saját lábaimban botladozom. Nem bírok. Már túl messze van, alig látom őt a kocsik közt. Sikítozok hangosan, sírok, féllek. Nem akarok meghalni. Itt fog hagyni? Ennyire ő se lehet szívtelen. Hisz én csak egy védtelen kislány vagyok!
- Várj meg! Könyörgöm! Már nem bírok...! - utolsó mondatomnál elcsuklik hangom, inkább zihálva nyögök, de nem állhatok meg. Plüss nyuszimat szorosan szorongatom két kezemben ölelve, ha más miatt nem is, de miatta muszáj. Tudom, csak egy plüss nyuszi, aki túléli ezt a világot, aki túlél engem is, ha vigyázok rá, hisz nincs vére, mellkasában nem dobog a szív. Alig látok, könnyeim töltik be világomat. Meg akarok állni, pihenni és levegőt venni. Remegnek lábaim. Nem ettem még ma, sőt, tegnap se. Nincs energiám. Túl gyenge vagyok. Talán jobb lenne megállni, magamra terelni a figyelmet, hogy ő túlélje. Hisz... ebben a világban csak az erősek élik túl. Egy új világ fog következni. Egy veszedelmes, brutális, ahol az emberek éhezni, szenvedni, halni fognak. És gyilkolni. Valóban ilyen világban akarok felnőni? Ahogy ez a gondolat eszembe jut, meg akarok állni, itt akarok maradni. Meg akarok halni. De nem teszem. Megvannak az ösztöneim, azok az állati ösztönök, hogy életben maradjak. Ugyan olyan jogom van élni mint neki. Sőt, még nagyobb is. Hisz ő idősebb, ő már több évet élt mint én. Neki kéne védeni engem. Hisz ez így szokás... Szokás. Ebben a világban már ezek a dolgok nyilván meg fognak szűnni. Új szabályok, szokások fognak keletkezni. Nem érdekel. Hirtelen megáll és felém fordul, talán még is van remény? Megvár? Segít nekem? Elönt a remény csodaszép érzése, betölt engem és új erőt kapok. Nem sokat, de érzem, hogy hozzá még kibírnám. De akkor talán ott fogok ellőtte összeroskadni. Már nyitnám számat, egy köszönetre, egy hálára, fohászra. Elesik a férfi, az a lény van rajta, melyek minket akarnak marcangolni, meggyilkolni, széttépni, megenni. Felsikítok. Túl gyorsan jött, váratlanul, nem tudtam őt figyelmeztetni hisz én se láttam a lényt. Összeszedve maradék erőmet rohanok feléjük, már annyi levegőt se tudok venni amennyit eddig. Beesnek egy kocsi alá, beszorulnak és harcolnak mint az állatok. Mikor odaérek csak tehetetlenül nézhetem őket, ahogy egymást próbálják megölni. Az életem forog kockán, akkor is ha nem én harcolok. Eszembe jut ahogy a férfi hátizsákján a fegyver volt, talán nem tudja használni, hisz hogy is tudná, ha nem tudja kiszedni a kocsi alatt? Hirtelen egy ötlet jut eszembe. Megkerülöm gyorsan a kocsit, az orosz férfi mögé kerülve. Lehajolok és félig óvatosan becsúszok mögé a kocsi alá, vergődésük közepette igyekszem valahogy kiszabadítani a shotgunt hátizsákjából.
Ha ez sikerül, csővel előre tartva megpróbálom teljes erőmből arcon csapni ellenfelünket, a lényt. Csak reménykedem hogy ehhez van elég hely a kocsi alatt, és hogy nem az orosz férfit fogom eltalálni...

Viszonylag elég sokat vacakolok, mire letudom egyáltalán rángatni a ruszky pasiról azt a szerencsétlen fegyvert. Mocorog, rángatja magát, nem bír nyugton maradni. Teljesen mint egy kisgyerek.
- Ne mocorogj már annyit! - szólok rá mérgesen, mintha az anyja lennék és épp azért szidnám mert behordta a sarat a tiszta házba.Szitkozódok, idegeskedek, már káromkodnák is, mikor végre kezeimbe csúszik a fegyver. Nem számítottam arra hogy ilyen nehéz lesz, jó hogy nem húzza le egyből kezeimet. Van ám súlya... Pont ezért se tudtam olyan jó lendületet venni a dolgokon, és csak résznyiben vertem fejbe a lényt, amivel nem mentem túl sokra. Jobban örültem volna, ha sikeresen bezúzom az arcát, hogy szemeit lásan kifolyni helyükről, törött orra reccsenése táncoljon fülemben. De semmi! Ez teljesen felháborít, de sikkantva azonnal meg is rémülök, amikor elsül a fegyver, de nem találok el semmit.
- Mi a faszom?! - lepődök meg azonnal, észre se veszem hogy káromkodva kiáltom el magam. Már pedig én nem szoktam káromkodni. A csúnya, rossz kislányok káromkodnak. Én jó kislány vagyok!
- Fuj de csúnyán beszélsz Rado! Azonnal most ki a szád szappannal! Az majd elviszi a kedvedet a csúnya szavaktól! - torkollom le azonnal saját magamat, mintha csak anyámat hallanám. Megborzong hirtelen gondolatán, a férfi szavai zökkentenek ki az egészből, amikor ordítozik hogy lőjem le a szörnyeteget.
"Most már hirtelen jó hogy a kezemben fegyver van, mi?!" - gondolom magamban bosszúsan. Azonnal célzok is a fegyverrel, egyenesen a szörny pofájába próbálom nyomni, már amennyire megy ez, de mivel ő is mindig mocorog, így örülök ha egyáltalán a fejét fogom eltalálni. Diadalmas mosoly villan arcomra. Hirtelen erősnek és nagynak érzem magam, egy halhatatlan, sebezhetetlen, mindenre képes szuperhősnek, aki megmenti az egész világot.
- Astala vista, baby! - mondom a lénynek szadista vigyorral és meghúzom a ravaszt. Kattanás. Nem sül el a fegyver. Azonnal arcomra fagy a mosoly és nem értem. Hisz az előbb akkor sült el amikor nem akartam, most pedig nem működik?!
- Mi a faszomért nem megy ez?! Van benne még töltény egyáltalán?! - kiáltok fel idegesen, nem tetszik hogy nincsenek a dolgok úgy ahogy én akarom. Megvizsgálom a fegyvert, de csak szemeimmel. Úgy nézem mint egy hatalmas szakértő, de nem tudok rájönni. Azon töprengek hogy a fenébe lehet ezzel ismét lőni. Kutatok elmémben, agyalok a dolgokon. Az előbb megrántottam és elsült, a férfi is valami ilyesmit csinálhatott vele, amikor lőtt. Nem igazán figyeltem rá akkor, de szemem sarkából láttam. Ahogy fogom a fegyvert, azon a fekete valamin érzem, hogy lehet huzigálni. Pompás! Lehet ez lesz a nagy titok az egészben. Felhúzom azt a valamit, egészen magamhoz, hallom ahogy kattan valami. Ismét az a kattanás! Most már remélhetőleg jó lesz. Ismét becélzom a szörny pofáját, ha sikerül a csövet átnyomom a ruszky válla felett, egészen a szörny mocskos szájába.
- Na most imádkozz hogy sikerüljön... - sziszegem magamnak halkan, majd meghúzom a ravaszt...

Dörrenés. Fülemet teljesen ellepi a hang, megragadja és tépi dobhártyámat, felét már nem is hallom, csend és tompaság ölel körbe. Csillagok. Nem érzékelek semmit, nem érzem testem, csak a csillagokat melyek milliónyi táncot járnak szemeim előtt. Messzi egy pont, valahol a mindenség közepén fénylik, de nem tudom elérni, bármennyire is szeretném. Testemet bár nem érzem, mégis látom a világot, de mintha túl messze lenne, valamilyen fátyol mögött, amit nem tudok félre tolni. Nincs fájdalom, nincs félelem, se hang mely jelezné hogy egyáltalán még az élők közt vagyok. Egy távoli arc, de mintha csak illúzió lenne elmémben. Nem lenne először, se utoljára hogy ilyet látok. Női arc, mely rám mosolyog kedvesen. Anya? Fut végig a gondolat, bebújva testem minden zugába és bár nem tudok, de érzem ahogy megborzongok, végigfut elmémen a jéghideg karmok simogatása. Pánik és félelem. Hogy kerül ide?! Kezemmel matatnék magam mellett, hogy ujjaimmal megérintsem, megérezzem a fegyvert, amivel szétlőttem a lényt is. Mégse mozdulok, nem érzek semmit. Talán meghaltam volna? És most a pokolra jutok? De miért? Mi történt? Figyelem ahogy egyre jobban közeledik arcomhoz, betölti a látóteremet. Valami nincs rendben. Minél közelebb kerül hozzám, annál jobban változnak a vonások is. Durvulnak, formálódnak. Egy férfi arca az hirtelen. Összeráncolnám homlokom, meg vagyok zavarodva. Lehunyom szemem és ismét tompa erős fájdalmat érzek homlokomon. Felnyögök, kezemet homlokomhoz érintem. Dudor. És elég csúnya is lesz... Kinyitom szemem, már az orosz férfit látom magam előtt.
- Mi a fene... - nyögöm ki kábultan, próbálok felülni legalább. Kicsit sikerül is, de nem annyira. Jól kiütöttem magam. Párat még értetlenül pislogok, zavarodottan nézek körbe ahogy sajogó fejemet fogom egyik kezemmel, másikkal a betonútnak támaszkodva ülök fel.
- Megöltem? - kérdem most már kicsit tisztább elmével, majd szemeim elé a lény szétszedett maradványai tárulnak. Fellélegzek megnyugodva. Elvigyorodok elégedetten, sőt, diadalmasan.
- Ez nem is volt olyan rossz! Heh. Szerinted még mindig rossz ötlet a kezembe fegyvert adni? - kérdem kaján vigyorral arcomon, majd nehézkesen feltápászkodok. Meginogok, forog még velem egy kicsit a világ, de talpon maradok.
- Idióta vagy. Meg is halhattál volna. Nem tudlak fegyver nélkül fedezni. Idióta - mondom neki kicsit nevetve, de barátságosan, bármilyen rossz pillantás nélkül. Leporlom magamról a szutykot és körbenézek. Plüss nyuszim ott hever a kocsi mellett. Felveszem gyengéden, majd magamhoz ölelem szeretően. Felemelem fejem és körbenézek.
- Jó lenne elhúzni innen. Van valami ötlet? - kérdem tőle, ha elindul követem, magamhoz veszem közben természetesen a shotit. Imádom ezt a fegyvert. Csak még tanuljak meg vele játszani...

Kiveszi a kezemből a sörétest, már szóltam is volna rá gorombán, hogy nem adom, hogy az enyém, az én új drágaságom, aki hozzám tartozik, és soha nem hagyom el. Viszont mégis csak úgy éreztem, valami van a férfiban. Valami más mint a többi emberben akikkel eddig életemben találkoztam. Hirtelen nem tudtam mi az, de az érzés hogy megvan benne, számomra diktálna, fogadjak neki szót. Szót fogadni... Saját magamon lepődtem meg, mikor hagytam, szinte magamtól adtam neki oda a fegyvert, és még bólintottam is hogy igaza van!
- Rendben. Elég nehéz. Nem lenne kedvem cipelni úgy sem - hazudom neki, de mindketten tudjuk hogy hazudok. Ezzel csak saját magamat akarom valamiféle képen megvédeni. Kicsit elgondolkodom szavain és elmosolyodom, de inkább kárörvendően, vagy kinevetve az orosz férfit. Ki tudja, sejti e hogy elmebeteg vagyok...? Kicsit pislogok rá, majd arcom meg keményedik. Nyilván sejti hogy nincs velem valami rendben.
- Gyere drágám, elmegyünk innen - mondom kedvesen a nyúlnak, mely értelmes fekete szemeivel rám mosolyog. Mindig is szerettem ezt a tekintetét. Boldogsággal tölt el. Kicsit még toporzékolok, szétnézek magam körül a biztonság kedvéért. Nem látok több ilyen szörnyet, majd sietős léptekkel felcsatlakozok a férfihez. Kedvesen és gyengéden csúsztatom kezem az övébe, óvatosan fogom meg. Felpillantok rá és szemeimben ártatlan gyermeki csillogást láthat. De valami mást is. Azt hogy megkedveltem. Éveim során most van először, hogy valakit igazán megkedvelek, méghozzá ilyen gyorsan. Csendben haladok mellette, de nem bírom a csendet sokáig. Kicsit közelebb húzódok hozzá, érezheti ahogy remegek, de eközben kellemetlen test szagomat is. Hiába, utcagyerek vagyok. Piszkos, büdös, és talán tetves is. Mikor tiszta és szép ruháira nézek, majd a saját piszkos és szakadt nadrágomra, valamint cipőmre aminek a talpa lassan lejön a helyéről, kellemetlen érzés fog el. Kicsit elhúzódom tőle, de kezét nem engedem el.
- Mennyit kell még menni? - kérdem egy idő után fáradtan, lábaim olykor megbotlanak. Érezheti a férfi hogy már inkább csak a húzása ösztönöz ahhoz, hogy menjek mellette. Megkapom a választ, csendben haladok tovább. De pár perc után ismét megkérdem, ismét ugyan az a válasz. Szomorúan nézek le a betonútra, nézem szétvert cipőmet, ami eléggé kicsi rám és nyomja a lábamat is. Nem szeretem a csendet, így felteszek egy ismét egy kérdést:
- Magát hogy hívják? Én Radi vagyok - kérdem tőle és mutatkozok be kedvesen. Felnézek rá mosolyogva. Mosolyom szégyenlős, szemeimben kisgyerek csillogása tündököl.

Kezem szinte eltűnik az ő hatalmas ujjai közt, de nem baj. Közelsége valamiféle biztonságot nyújt számomra, egy olyan fajta érzést, amelyet apám eltűnése után sosem tapasztaltam. Sose... A pince ahol laktam, az se volt biztonságos számomra. Nem volt otthon. Szerettem, de nem volt otthon. Most így visszagondolva rá, kicsit elszomorodom. Tele volt régi kacattal, de számomra kincsek voltak. Lehet már soha többé nem fogok rajzolni.
- Artyom... - mondom ki nevét számban mosolyogva forgatva. Ismét felpillantok rá, nyitom számat hogy mondjak még valamit, de ekkor egy kereszteződéshez érünk, ahol csendre int. Én úgy teszek ahogy mond, elengedi kezem, én óvatosan felsőjébe markolok, csak hogy érezhessem őt, hogy tudjam nem fog lehagyni maga mögött. Meglátom a hullákat, elfolytok egy rémült sikolyt, szemeim vadul szaladnak az egyik hulláról a másikra. Fájdalmasan és undorodva nyögök fel, Arty érezheti hogy csak miatta maradok ott, de remegek a félelemtől. Legszívesebben elrohannék messzire, elbújnék egy kicsiny zugban minden elől. Nem akarom látni ezeket a szörnyű dolgokat, nem nekem valóak. Elbújok háta mögött, arcomat felsőjébe temetve nézem csupán a lábam alatti utat, hogy ne botladozzak annyira. Elindulunk egy házba, ahol elengedem, és izgatottan nézem ahogy bemegy. Undorító morgás, majd még undorítóbb hangok. Felsírok halkan. Magam sem tudom hová szált így el bátorságom, mely bőven volt amikor szétlőttem a lényt. Lehet csak az életben maradás ösztöne volt az. Szól hogy bemehetek és én így teszek. Szétnézek a házban, nagyon kellemes hely. Szépen berendezett, tiszta, meleg. Otthonias. Segítek neki mikor a bútorokkal barikádolja be az ajtót. Szeretnék hasznos lenni, ha már felvállalta, hogy vigyázni fog rám. Nem vagyok túl erős, de mégis... Leveszem a hátizsákot hátamról és leteszem az asztalra a konyhában. Leülök az egyik székre.Túlságosan kényelmes fenekemnek. Felhúzom rá lábaim, és már inkább guggolok a széken, minthogy ülök. Kicsit izgatottan nyitom ki a hátizsákot, amikor azt mondja egyek. Már nagyon éhes vagyok, látszik is rajtam. Kiveszek egy flakon vizet és egy darab kenyeret. Nem kell több. Nem vagyok megszokva a bőséges ételekhez. Örültem ha valahonnan maradékot kukázhattam ki. Neki is fogok a falatozásnak. Figyelem a férfit, olykor a lakást. Nyuszim ölemben pihen.
- Már nem is tudom mikor voltunk ilyen szép házban... ugye drágaságom? - pillantok le a nyuszira, a mondatot úgy ejtettem ki, mintha Artyomnak mondanám, de valójában a játékhoz szóltam. Nagyon jól esik az a pár falat kenyér. Kicsit elszomorodom az egész helyzeten, de nem szólok semmit. Miután megettem a szeletelt kenyérből egy nagyobb szeletet, ittam egy kis vizet. Gyomrom örömmel fogadta.
- Köszönöm. Már nem vagyok éhes - mondom neki. Valójában még éhes vagyok, de nem tudom milyen szerencsénk lesz a kajával, hogy meddig fog kibírni, így gondolnom kell a rossz időkre is. A nagyon rossz időkre... Fürödni... Mikor kimondta ezt a szót hihetetlen kíváncsisággal néztem rá. Mintha soha életemben nem halottam volna.
- Mi az a ... fürödni? - kérdem halkan és naivan, érdeklődve fürkészem a férfi minden egyes mozdulatát. Kezd nem tetszeni ez nekem...

Értelmesen követem a férfi szavait, úgy mondja nekem mint egy idegbetegnek aki nem tudja mit jelentenek ezek a dolgok. Kicsit meg is sértődök, de nem szólok semmit és nem is látni ezt rajtam. Pislogva követem őt nyuszimmal a fürdőszobába, mikor meglátom a kádat beleremegek az egészbe. Felnézek a férfire egy olyan tekintettel "ezt te se gondolod most komolyan?!", majd ismét a kádra. Végig fut rajtam a félelem és a rossz emlékek képei sorjában villannak be elmémben. Arytomon látom hogy csalódik benne, és ez kicsit rosszul esik. Leteszi a ruhákat és elmegy. Otthagy engem hogy dolgára menjen. Nem szólok semmit. Nem rosszallom neki. Ha tudná mit éltem át, talán nem viselkedne így velem, de nem fogom az orrára kötni saját gondjaimat. Megvárom amíg teljesen elmegy, majd becsukom magam mögött az ajtót. Egyedül maradtam a fürdőszobában. Halkan sóhajtok fel, szomorúan nézem a kádat. Szeretnék a kedvére tenni, de lábam mintha meggyökeresedne.
- Ez nem fog nekem menni... - sóhajtom halkan. Tudom hogy a férfi nem fog bántani, hogy nem fognak olyan dolgok történni velem mint régen. Talán már nem. De a múlt mélyen belém tiport. Túl mélyen. Teszek egy lépést, az ajtó felé nézek. Kicsit várok, majd ismét egy lépés a kád felé.
- Mosakodás... nálunk ezt máshogy hívta - hebegem magamnak halkan, igyekszem összeszedni bátorságomat. Végül mély levegőt veszek és nyuszimat leteszem az egyik kisebb szekrényre. Ledobálom magamról a ruhát és szégyenlősen szemezek a káddal.
- Minél gyorsabban túl vagyunk rajta, annál jobb... - figyelmeztetem magam, majd a kádhoz lépve megengedem a vizet. Kellemesen melege. Várok egy kicsit, habozok, majd úgy döntök belemászok. Miután szappannal rendesen megmostam magamat és a hajamat is, azonnal kimásztam onnan. Alig pár percig tartott az egész művelet. Remegtem még mindig, de már nem igazán tudtam hogy a félelemtől vagy a hidegtől. Kerestem törölközőt, majd megtörölköztem és felvette az új ruhát amit hozott nekem az orosz férfi. Nem voltam ettől boldogabb. De még büszke se magamra, hogy képes voltam belemászni önként a kádba. Fogtam a nyuszit és kimentem a fürdőszobából. Leültem a másik kanapéra, háttal Artyomnak, majd enyhén elfeküdtem. Játékomat szorosan magamhoz ölelve néztem magam elé. Fáradt voltam már eléggé, de nem tudtam volna elaludni. Csak néztem csendben magam elé...