Beverly Hills városrész

Mikor a szüleim házához érek, csak az üres épület fogad. Kis időre húzok el, erre a szüleim fogják magukat és lelépnek. Legalább egy üzenetet hagyhattak volna, vagy valami. De semmi. Viszont így az egész ház az enyém. Minden rosszban van valami jó. De tényleg rossz az, ha nincsenek itthon? Nem, az nem túlzottan rossz. Rég láttam őket az igaz, de érezzék jól magukat. Engem aztán nem hat meg, hogy hol dekkolnak éppen. Egyébként sem kedvem, sem energiám nincs hazahúzni.
Már a vacsorámat készítgetem, mikor hirtelen hatalmas lárma szűrődik be az ablakon. Gumicsikorgás és kiabálások zaja, mely egészen szokatlan errefelé. Vagy mostanában ez a módi? Azért úgy vélem jobb ha megnézem, ezért kibattyogok az utcára. Azonnal a szomszédot pillantom meg, aki mintha megijedt volna. Ennyire rémisztő lennék kimerülten és éhesen? Nem akarok felfalni senkit... A reakciók alapján viszont nem tudok erre következtetni. Úgy tűnik valami nagy gáz van, tekintve, hogy Annie kis híján a lábamra hajtott mikor elszáguldott. A távozás is hirtelennek tűnt, mivelhogy a gyerek igencsak hisztizett. Ez cseppet sem sejtet jót. Minden esetre inkább visszakullogok a házba és foglalkozok a vacsival. A konyhában viszont nem várt híreket kapok. Valakiknek nemigen tetszik a környék berendezkedése úgy, ahogy. Ráadásul az emberek sem, ahogy látom. Azt hittem a sereg tud tenni ez ellen, de mikor meglátom a rohanó riportert, minden reményem és hitem elszállt. Csak tudnám mi a franc van! Most forgatják a Kaptár új részét csak elfelejtettek szólni, vagy mi a franc? Minden esetre jobb kereket oldani. Gyorsan felrohanok apám pisztolyáért. Ellenőrzöm, hogy van-e benne lőszer, majd keresek még, hogy legyen egy ideig elég. Ezután az itteni szobámba futok. Még jó, hogy enyhén táskamániás vagyok, mert így vannak egész nagy batyuim, melyek már szinte bőröndök, csak éppenséggel nem lehet gurítani. Összekapok néhányat, majd a konyhába futok. Ami kaját össze tudok szedni beledobom a táskákba. Emellett vissza felfutok, hogy összeszedjek néhány ruhát is. Csak tudnám miért nem intéztem el ezt előbb, így most kellett még egy kör. Ennek ellenére végül elkészülök. A cuccokat bevágom az autómba és amint tudok megpróbálok elhúzni innen ahova tudok.

Lassabban mint hittem, de végül sikerül bepakolnom. A pisztolyt magammal cipeltem minden egyes körnél, ami elég szokatlan. Nem hittem volna, hogy hirtelen tudok ennyire gyáva is lenni. Lehet, hogy fel kellene pofoznom magam, hogy észhez térjek? Meglehet, de semmi kedvem hülyének látszani még az üres utca előtt sem. Bepattanok inkább a kocsimba, majd elhúzok. A fegyvert az út idejére az anyósülésre teszem, ahol könnyen elérhetem. Agyam közben pörög megállás nélkül, ami rövid időn belül kiadós fejfájássá válik. Először is bekapcsolom a rádiót, hátha hallok valamit. Keresnem kellene még fegyvert, mert ez, amit apámtól szereztem nem valószínű, hogy elég lesz. Főleg, ha a silány mennyiségű lőszerre gondolok. Talán egy kard kellene. Miért van az, hogy apám nem tart magánál. De... várjunk! Általában a kocsimban tartom, vagyis ritkán veszem ki onnan. Mi van, ha most is ott vannak a kardok? Egyenlőre ennek reményében nem állok meg. Jobbnak érzem előbb elhagyni a helyet, főleg, hogy annak már egy része kezd füstölögni.
- Jaj anya, remélem nem most akartok hazajönni!
Ezen gondolat villámként hasít az agyamba. Fel kell hívnom őket. A zsebeimet kezdem kutatni a telefonom után. Valahogy el kell érnem őket.
- Hol a francban van már?
Kezdek komolyan aggódni, hogy semmi nincs nálam. Jobb híján lefékezem az autót, majd úgy kezdek el kutakodni a zsebeimben és a kesztyűtartómban. Ha megvan a telefon, ha nincs, most, hogy már megálltam, megragadom a pisztolyt és kiszállok, hogy megnézzem a csomagtartót a fegyverek ügyében.
- Kérlek, legyetek itt!
rimánkodok halkan, bár tartok tőle, hogy sajnálatomra pont most pakoltam ki a pengéket.

Miközben a csomagtartóban kutakodok, még mindig remegek. Az az ember nem tűnt túl veszélyesnek, én viszont majdnem elcsaptam. Nem sokon múlott, hogy kinyírjak valakit, ez remek. Bár ha nagyon muszáj, inkább ő nyiffanjon ki, minthogy engem nyírjon ki egy senkiházi. A tőröket végül megtalálom. Azt hiszem egész jó állapotban vannak, így ki is veszem az egyik kedvencem. Néhányat suhintok vele, majd szúrok. Amíg én gyakorlom a már berögzült mozdulatokat, valaki közeledik felém. Egy pillanat alatt megállok, majd figyelem az alakot. Ilyen gusztustalanul ocsmány pasast még nem láttam a környéken. Az ábrázata kissé megrémít, tekintve, hogy nem az látszik rajta, hogy a számom akarja elkérni. Nem is beszélve a vérrel áztatott cuccáról. Egy lépést hirtelen hátrálok, csakhogy a kocsinak ütközöm. A pisztoly nálam van, csakhogy a kezem nagyon remeg. Még életemben nem lőttem senkire, mindig csak táblára. Azt hittem ha ilyen helyzetbe kerülök, majd könnyedén veszem az akadályt, de ez nem így van.
- Basszus! Ki a franc vagy te? Vagy inkább mi a franc...?
kérdem kissé ingerülten. Egyik kezemben a tőrt szorítom, a másikban pedig apám lenyúlt pisztolyát. A kocsi csomagtartóját lecsukom, hogy ha netán gyors indulásra kerülne sor, akkor ne szórjak szét semmi lényegeset. Az alak tovább csoszog, én pedig nem tudom mit csináljak. Néhány pillanat alatt elhatározom végül, hogy ha közelebb jön, akkor rácsapok egyet a párbajtőrrel. Az edzések képei jelennek meg előttem. Pontosan tudom, hogy mikor mit kell tenni, csakhogy fontos a reakcióidő. Ugyanakkor valamin megakadok. Egy kép, melyen épp eltalálnak. A penge meghajlik, a ruhának és nekem is semmi bajunk.
- Hogy a rohadt...
ezek a fegyverek teljesen ártalmatlanok. Jobban járnék, ha elmennék egy múzeumba, ahol le tudok akasztani néhány régi, de sokkal hatékonyabb gyártmányt. Most viszont ezzel kell beérnem. Azért ez is tud fájdalmat okozni, ha erősen csap vele az ember. A pisztolyt még mindig nincs szándékomban használni, nem pazarolhatom a lőszert. Közben folyamatosan hátrálni próbálok a sofőrülés felé.

Folyamatosan hátrálok, csakhogy ez az alak igencsak rámenős. Pedig ha normálisan közeledne, talán én hívnám randira. Na de ezzel kár is foglalkoznom. Lassan a vezetőülésnél vagyok, mikor a hátam mögül zajt hallok. Gyorsan hátra nézek és egy csoszogó, félpofájú csaj közeledik felém abból az irányból.
- Ne, ez most komoly? Hol az a kurva kamera?
kérdem már ingerülten és hitetlenkedve. Úgy érzem magam, mint egy irtóra elcseszett zombis filmben. Az érzés csak fokozódik, mikor ezek a valamik kinyújtják felém a karjukat. Nem tudok mit tenni, csak egy irányba mehetek. Az autót elfelejthetem, amíg ezek itt vannak. Még a végén betörik nekem a szélvédőt. Az pedig véletlenül sem lenne jó. Rá kell jönnöm, hogy baromira nagy hülye voltam, hogy kiszálltam az autóból. Vagy ami még nagyobb hülyeség, az az volt, hogy megálltam. A két csoszogó vérbank lassan ideér, ezért jobb ötlet híján kirohanok közülük, eltávolodva az autótól. Nem megyek messzire, nem hagyom itt a járgányom. Azzal mégiscsak könnyebb lenne a menekülés. Csak ne lenne ennyire hányingerem. Nagy nehezen próbálok nyugalmat és higgadtságot erőltetni magamra. Mindezt azzal a mondókával, hogy ez csak azért van, mert még új a szitu és hogy majd megszokom és könnyebb lesz minden.
- A kurva életbe, hagyjatok békén és rohadjatok el!
Hmmm... azt hiszem szebben is ki tudtam volna fejezni magam. Káromkodás terén még fejlődnöm kell. Meglátszik, hogy az üzleti életben kifinomultan kell viselkedni. Sajnálatomra mellőzni kell a káromkodásokat. Pedig néha baromira jól esne lebuzizni az egész világot. Minden esetre jobb, ha akcióba lépek és nem elmélkedem. Ez a kis gondolati kitérő segített némileg megnyugodni. A kezemet is rá tudom végre bírni, hogy felemelje azt a nyomorult fegyvert, de most jön a következő dilemma. Hova lőjek? A lábába? Nem, így is csoszog, mégis halad. A karjába? Azzal meg mire mennék? A mellkasa, vagy a feje? Mind közül ezek lennének a leghatásosabbak. Csakhogy a felemelt karok némiképp takarnak és nem biztos, hogy ezeknek az izéknek van még éltető szervük. Marad tehát, a fej. Nagyot nyelek, majd a rámenős pasasra lövök. Remélem hogy talál, mivel pontosan nem látom. A szemeimet sikeresen összeszorítottam, amint elsütöttem a fegyvert.

Mikor kinyitom a szemem, csak a földön terülő pasast látom. Ez jó, egyel kevesebb. Ami viszont cseppet sem tetszik, az az, hogy az agya a kocsimra kenődött. Ez végképp betett elég instabil állapotnak örvendő gyomromnak. Annak csekély tartalmát azonnal kidobom az útra. Semmi kedvem nem volt viszont látni, de most már mindegy. Nem tudok ellene semmit tenni. Most viszont cselekednem kell. Az a ringyó még itt van, ráadásul a lövés zajára sokan felkeltek a sírból. Hátrébb ugrok, majd remegve két kézzel ragadom meg a fegyvert. A tőröm ennek hatására az aszfalton köt ki, de majd később felveszem. Attól, hogy szinte haszontalan, még ez a kedvencem és nem szándékozok megválni tőle. Felemelem a pisztolyt, majd célra tartom. Igencsak remegek, így jobbnak látom a mellkasára lőni. Remélem, ha nagy sérülést okozok, attól kinyiffan és nem kell kényszerűen fejbe lőnöm azért, hogy megszabaduljak tőle. Már azzal is megelégednék, ha összeesne, én pedig át tudnék jutni rajta karcolás nélkül. Akkor be tudnék szállni a kocsimba és el tudnék húzni innen. Csak azt sajnálom, hogy az a rohadék összekente az oldalát. Akármilyen jól is mutatna rajta a vörös minta, nem épp így képzeltem azt el. A kocsit még akkor kaptam, mikor megszereztem a jogsim első járművemre, az autóra. Utána igaz jött még néhány, de ez volt az első. Ráadásul még autót is kaptam, ellenben a helikopterrel. Pedig mennyivel könnyebb lett volna azzal elhúzni. Leszállni már nem, de ha nagyon akartam volna, kiugorhattam volna belőle egy ejtőernyővel. Nemigen próbáltam még, így miért is ne? Legalább új ismeretekkel gazdagodtam volna. Most viszont itt vagyok, egy zombi csajjal és még néhánnyal, akik észrevettek. Az elmélkedést gyorsan megszakítva, a csaj mellkasára célozva elsütöm a fegyvert. Az eredményt ismét csak később veszem észre, mivel a szemeim a zaj hatására ismételten összeszorulnak.

Csak a vállát találom el. Ennek úgy tűnik semmi hatása. Mintha meg sem érezte volna az egészet. Ezek a mocskok nem éreznek fájdalmat? Persze, erre hamarabb is rájöhettem volna, mikor meglátom hogy nincs meg fél pofája. Akkor is, ennél pofátlanabb már nem lehetne. Mi az, hogy meg sem érzi. Lövök még egyet, de úgy tűnik az sem használ. Pedig most a torkát találtam el. Ez a mocsadék pedig ennek ellenére is csak közeledik. Ezek szerint csak az használ, ha a fejét találom el. Legalábbis azt, ami megmaradt belőle.
- Dögölj már meg, te kurva!
morgom, majd közelebb lépek hozzá, hogy biztosabban eltaláljam. Sikerül! A szeme közé repül a golyó, a csaj pedig összeesik. Hirtelen megint megmozdul gyomrom nem lévő tartalma. Öklendezni támad kényszerem, de nem tudok már semmit kiadni magamból. Itt az ideje, hogy bepattanjak a kocsiba. Gyorsan összeszedem az eldobott tőrt, majd kinyitom az ajtót és beszállok a járgányomba. A többi zombi ami közeledik, vagy legyen ez bármi, elég agresszívnak látszik. Szerencsére nem túl gyorsak. Nem, még mindig nem hiszem, hogy ezek zombik. Ez itt nem egy film, nem egy színjáték, hanem a valóság. Akármik is ezek, nem lehetnek zombik. Valószínűleg valami elvetemült, tömeglázadást kiváltó utcai banda, akiknek nincs jobb elfoglaltsága, minthogy az embereket riogassák, vagy hogy tömeggyilkosságot rendezzenek. Mindemellett ezek szatírok, mert nem hiszem el, hogy annak a csajnak nem fájt az, hogy szétlőttem a vállát, vagy hogy leszedték neki a fél arcát. Arra viszont nincs magyarázat, hogy hogy maradt életben, miután a torkát eltaláltam. Azt hiszem erre nem is fogom megkapni a választ, csak ha tényleg megtudom, hogy mik ezek. Azzal, hogy magamat szidom a ballépések miatt, nem érek semmit. A pisztolyt és a tőrt az anyósülésre dobom, majd becsapom az ajtót és elhúzok. Nem vagyok hajlandó senkinek megállni, inkább elütök néhány embert, minthogy engem kinyírjanak idő előtt.

Neronak muszáj elmennie valami élelemért. Kinyitja a vitrint majd kiveszi kardját.
- Csodaszép kard! -Mondja majd felcsatolja a hüvelyt a hátára és a garázs felé siet. De a motor és a garázskulcsot a házban hagyta ezért vissza kell fordulnia. Felveszi kabátját és sisakját kinyitja a garázst majd elindul a bolt felé. Az út nem telt sok gonddal.

Nero úton a bolt felé meglát egy autót ami felborult. Megáll és körülnéz. Észrevesz egy vércsíkot a kocsi mellett. Úgy gondolja hogy nem lehet baja belőle ha elkezdi követni a nyomokat. A nyomok egyre sűrűsödnek. Újabb vérpacák jelennek meg. Kezd eluralkodni rajta az érzés ami a kocsi meglátásakor rájött. Kardját készenlétbe helyezi úgy megy tovább.
- Mi a franc van itt? - Kérdezi magától, majd továbbhalad a vérnyomok mentén.