Fegyverraktár

Itt tárolják a kézifegyvereket és a lőszereket a járművek fegyverei számára. Konténerekből kialakított fal veszi körül. Mint minden épületet ezt is jól védik éjjel nappal.

- Ha tudom, hogy kimentenek, mindenképp megadtam volna a helyzetünket. Ja. Szar volt a szervezés.
Bólint egyetértően. Most, a nő azzal kapcsolatos szavai hallatán, hogy a tiszt igenis megérdemelte az alapos pofán verést, ismét elgondolkodik. Még mindig nem biztos abban, hogy jó döntés volt lecsapni. Ha jobban belegondol, ő sem volt sokkal kevésbé keménykezű Andrews-szal szemben. Ahogy elnézte az előbb a férfi képét, el meri képzelni, hogy az talán jobban örült volna egy alapos pofán verésnek, mint a szeme közé dugott hideg, kemény pisztolycsőnek. Sőt, teljesen biztos benne.
Arról nem is beszélve persze, hogy nem sokon múlott, hogy ne húzza meg a ravaszt. Már majdnem rángani kezdett rajta az ujja. Ha a férfi egyetlen rossz mozdulatot tett volna, most valószínűleg el is siklanának afelett, hogy a másik nő lecsapott egy tisztet. Akkor most ő lenne nyakig a szarban, minden bizonnyal épp bilincsben, lábláncokkal, útban az elítéléséért felelős szervek felé.
Semmi kedve az átvizsgáláshoz, egyre inkább vonzza a gondolat, hogy igyon, egészen addig, amíg még képes a szájához emelni az üveget. Elhúzza a száját, összeszorított fogai közt préseli ki a levegőt, de persze teljesíti az újabb 'feladatot', s megindul a sátor felé. A vizsgálatokkal még konkrétan nem is lenne gondja, inkább a vérvétel gondolata az, ami elborzasztja.
Ő meg a fecskendő... két külön világ. Irtózik még a gondolattól is, hogy olyasmivel érjenek hozzá; annak ellenére, hogy megtették már nem is egyszer és minden bizonnyal most sem utoljára. Legalábbis remélhetőleg. Ahogy eszébe jut ez a gondolat és kirázza kissé a hideg az irtózattól, röviden elneveti magát. Hogy lehet, hogy a tű gondolata ezt az érzést váltja ki belőle, mikor épp most hozták ki több száz, több ezer... izé közül? Simán ott hagyhatta volna a fogát, hasonlóan hat társához meg még ki tudja, hány másik emberhez, erre... Most a tűtől lesz rosszul.
Uralkodik magán, majd nekiáll levetni ruháit. Ez nem egyszerű, tekintve, hogy az egész felszerelés rajta van, kivéve a sisakját. Egész eddig csak attól szabadult meg. Percekig fog tartani a vetkőzés, de igyekszik kihasználni az így rendelkezésére álló időt arra, hogy lelkileg felkészüljön az otromba fémvégű kémcsövek érkezésére.

"Elkülönítő? Hat óra? Hát persze... Ez az én formám!"
Képes felfogni ugyan, hogy mindenki érdekét szolgálják az óvintézkedések, ám most mégis sérelemként fogja fel az egészet. Nem igazán hatja meg, hogy a létesítményben tisztként külön helye lesz, az a lényegen mit sem változtat. A hat óra úgy is hat óra.
A tűszúrást átvészeli, egyszerűen csak elfordítja a fejét, míg a kis fiola megtelik vérrel; majd mikor engedélyt kapnak a távozásra, magára húzza nadrágját, és azt a fekete trikót, amit a többi holmi alatt viselt. A maradék ruhával nem foglalkozik, azok következő útja minden bizonnyal úgyis a tisztítóba, vagy a megsemmisítőbe vezet; nyilván az alapján, mennyire lett szennyezett.
Kilépve a sávorból, észre veszi a közeledő két alakot.
"Egy plecsnis, meg egy... Stacy? Mit keres itt? Kifakultál, kisanyám!"
Egy pillanatra elmosolyodik. Messziről valóban úgy festett a közeledő nő, mint az ő Stacyje. Nagyot is dobbant a szíve emiatt, noha tudatában van annak, hogy az erősen kreolbőrű, jogász kedvesének semmi keresni valója nem lenne itt.
Nem sok ideje jut arra, hogy alaposabban megnézze a számára még ismeretlen nőt. Figyelmét elvonja az érkező jármű és az abból kiszálló vádaskodó tiszt. Viccesnek tartja, ahogy annak a képe fest, a pattogásával együtt viszont már inkább bicskanyitogató érzése támad. Amilyen labilis jelenleg idegei állapota, talán maga is tenne most arról, hogy a tiszt befogja a pofáját. A kérdés elhangzásakor azonban menten vigyázzba vágja magát és viszteleg.
- Uram, engedélyt kérek válaszolni, Uram!
Kijelentése olyan hideg, amennyire most tőle telik. Ha az ezredes úgy dönt, meghallgatja az ő verzióját, természetesen elé tárja azt.
- A pilóta sérelmezte, hogy az úr nem megfelelő körültekintéssel adott ki tűzparancsot arra a zónára, ahol az osztagom tartózkodott. Ketten haltak meg emiatt és csak a hölgyön múlt, hogy nem vesztünk oda mindannyian, Uram!
Sejti, hogy szavai nem nyomnak sokat a latban, hiszen ő maga nem magasrangú és az önbíráskodás minden nyomós ok és érv ellenére sem szűnik meg önbíráskodásnak lenni. Azért megpróbálja menteni, ami még talán menthető. Már csak azért is, mert ő maga sem tett volna külömbül iyen helyzetben.

Örülök, hogy az ezredesnek végre szándékában áll válaszokat adni. Néhány kérdés végül csak talált megfelelő, bár nem oly kellemes magyarázatot. Tény, hogy nekünk az azonnali halálosztásra kell hagyatkoznunk, nem kockáztathatunk. Főleg, ha tényleg úgy van minden, ahogy ezek állítják. Most, hogy tudom, hogy harapással terjed ez az egész, azt hiszem a kiküldötteket jól fel kell öltöztetni. Közben már agyalok azon, hogy mit és hogyan kellene tenni, mikor végre kiérünk a többiekhez. Legalábbis erre tudok következtetni a csapat katonából és abból, hogy felettesem egy pároshoz irányít. Furcsamód néhány rendész is közeledik, egy másik plecsnissel. Ez igencsak érdekesen kezdődik, bár igencsak sértő az, amiket mond. Még így is magamra veszem, hogy nem engem szidalmaz. Ez már több a soknál, főleg, ha erre nagy eséllyel semmi ok nincs. Szívesen képen törölném a tisztet, hogy tudja jobb lenne ha hallgatna. Nekem az a dolgom, hogy kikérdezzem a lényeges embereket, megtudjam a lényeges információkat és tervezzek. Most ez a feladatom, máskor lesz más. Mikor kint leszek terepen, az lesz a feladat, hogy minél több embert megmentsünk és minél több rohadékot likvidáljunk. Ez ennyire egyszerű. Ha a nő megkapja az engedélyt, meghallgatom mondandóját. Két ember is nagy veszteség, főleg, ha azok jól képzettek voltak. Ez egy ilyen helyzetben nemigen megengedett, ahol minden mozgóképes hadra foghatóra szükség van. Lenne azért kérdésem. A tiszt eddigi viselkedése alapján igencsak nagyra tartja magát, nem is beszélve arról, hogy nem szokott hozzá a seggberúgáshoz. Ha igaz amit a nő mondott, akkor én is szívesen behúzok egyet ennek a mocsoknak.
- Uram! Lenne egy kérdésem, ha megengedi!
szólalok fel, én is engedélyre várva. Amint megkapom, vagyis ha megkapom, akkor meg is kérdezem ami foglalkoztat.
- A parancsadó tisztában volt az osztag tartózkodási helyével?
kérdem, szándékosan nem személyhez kötve az egészet.

"Collins."
Ismétli meg gondolatban a nevet. Reméli, neki ennél jobban nem gyűlik meg a baja a férfival. Gyűjtött már életében épp elég haragost, igaz azok inkább tartják tőle a távolságot. Valamiért...
Ahogy a tiszt közelebb lép az ezredes hívására, ő a földet kezdi kémlelni maga előtt. Kíváncsi lenne, miről folyik a társalgás - őszintén reméli, hogy Collins nem ússza meg valami fegyelmi eljárással -, de az ezredes szándékosan halkan faggatja a tisztet. Magában szidja őt mint a bokrot, aztán inkább hátrébb lép egyet. Ha más úgy ítéli meg, hogy nem tartozik rá a beszélgetése, akkor még véletlenül sem akar elcsípni egy-egy szófoszlányt sem. Egyébként sem ártana valahogy elterelnie a figyelmét és lenyugodnia. Nem kellene még neki is megagyalnia valakit. Mindenképp ki akar menni dögöt írtani, amint lehetséges. Bilincsben azért az nem menne könnyen.
Az ezredes arckifejezése árulkodó és az sem sejtet sok jót, hogy egyszerűen odébb taszítja Collinst. Spec arcán kárörvendő, fölényes - majdcsak elégedett - vigyor terül szét, ami azonban nem tart sokáig.
Lazít tartásán és újra végigméri a harmadik nőt, cseppet sem törődik azzal, mennyire feltűnő vagy hosszas a részéről eme gesztus. A nevet megjegyzi. Biztos benne, hogy sokszor lesz még szerencséje a számára egyelőre idegen specialistához.
"Stratégia, mi? Harckocsi, dinamit, akna, meg egy rakat gépfegyver. Kell ennél több?"
- A hat órás elkülönítés után mindenképp felkeresem, Uram!
Nagyot sóhajt, majd az ezredes távozása után bemutatkozik az Alexként megismert nőnek. Kezet nem nyújt, már percek óta az elkülönítőben kellene lennie. Fogalma sincsen, mennyire kell komolyan venni a másokkal való érintkezés tilalmát, ezért inkább biztosra megy, még ha ezzel a pofátlanság határait is súrolja. Egyébként nem mintha ez bármikor is érdekelte volna.
Fejével az elkülönítő irányába int.
- Hat óra. A hadnagynak és nekem is. Kivárja a sorát, vagy bejön? Hozatunk pár üveggel a kantinból.
A pilótára néz, megerősítésre várva, majd el is indul, hogy letöltse a kötelező érvényű elzárást.

Figyelmemet nem kerüli el, hogy az ezredes igencsak visszavesz a hangerőből. Szinte már alig hallom az egyre halkuló szavakat, mígnem arra leszek figyelmes, hogy felettesem egyszerűen odébb löki az előttünk álló Collinst. A századosnak úgy tűnik ez igencsak tetszett, mert eléggé fölényes mosolyt villant. Be kell vallanom, nekem sem volt ellenemre, hogy ezt az alakot valaki helyre tegye. Ráadásul ez a pasas itt mellettem elég kulturáltan tette mindezt. Én valószínűleg már betörtem volna az orrát. Na hát ez van. Nemrég voltam kényszerszabadságon, valakin le kellene vezetnem a dühömet. Pontosabban nem is düh ez. Ha meg tudnám fogalmazni mi ez az érzés, díjat kapnék érte nagy valószínűséggel. Vegyül ebbe minden, de... azt hiszem főként düh. Hiszen ott van a tehetetlenség miatti düh, aztán az iránt, hogy kényszerből kellett kivennem a szabadnapjaimat, aztán még edzőtársam sem mindig akadt, mert sokan nyuszik voltak. Na rájuk is haragszom, még szép. Lehet, hogy szét kellett volna csapnom azokat a szájhősöket. Mert ugyebár ők így gyúrnak, meg úgy gyúrnak... emelik az izomnövelőt a szájukhoz és vissza... Szerintem ennél többet nem tesznek csak a tíz kilós súlyzókat emelgetik tízszer, majd egy óra pihenő. Közben pedig betömnek két hotdogot, vagy hamburgert és kész az edzés, a tökéletes diétával párosítva. Az kell ám nekik, tényleg! Hogy puhány pöcsök legyenek. Na de mindegy, nem az én jogom a kritizálás. Azt meghagyom a kritikusoknak. Velük szemben legalább az ezredesen látszik, hogy folyamatosan edzésben tartja magát. Mikor be lettem mutatva, elköszönök tőle, majd foglalkozok a párossal, kiktől elvileg válaszokat kapok.
- Nos, ha már így felhozta... inkább bemegyek. Nem szeretem húzni az időt, ha nem muszáj.
mondom egyszerűen. Figyelem a másik kettőt, majd ha elindulnak, követem őket. Még nemigazán ismerem itt a járást, így fogalmam sincs mi merre van.
- Önben kit tisztelhetek név szerint?
veszem elő diplomatikusabb formámat a hadnaggyal szemben. Azért mégis jobb, ha nem kell állandóan hadnagynak szólítanom őt.

A pilóta nevét is igyekszik megjegyezni, hiszen név szerint még őt sem ismeri. Ha tippelnie kellett volna, erősen beletrafált volna. Ez a nő szakasztott mása ugyanis néhai legjobb barátnőjének, akit egy autóbaleset ragadott ki az élők közül. Elmond magában egy gyors "nyugodj békében, Sue"-t, mint minden alkalommal, mikor eszébe jut. A specialista megszólítására már nem figyel oda. Ő már lezárta magában, hogy a vezetéknevén fogja szólítani mától.
Közben megérkeznek a célépülethez, ahol fegyveresek és egy másik alacsony rangú várják őket.
- Csak ketten, de a harmadikunkra fontos feladatot bízott az ezredes. Haladéktalanul neki kell látnia, tehát bejönne, természetesen saját felelősségre, vagy ha így nem megy, akkor az enyémre. Bár kétlem, hogy bármi is történne odabent. - vállat von - Továbbá a tiszti helyiséget vennénk igénybe, ezzel is csökkentve az esetleges kavarodás lehetőségét. - fűzi hozzá. Szavai mindvégig szárazok, kissé unottak is, s csak annyira formálisak, amennyire ennek igényét érzi az őrmesterrel szemben. Beszéde közben a mellette állókon is végigfut tekintete, bár biztos benne, hogy ha valamit elfelejt, azok majd közlik.
- Azt megkérdezhetem, hogy ha a hat óra alatt igényelnénk valamiféle ellátást, azt pontosan kinél és hogyan kérhetjük?
Sosem volt még ilyen helyzetben, halvány lilája sincsen, hogy milyen is ez az elkülönítős történet pontosan. Csak annyit tud, amit az orvosi sátorban elmondtak. Mivel az őrmester nem tűnik olyan zabosnak; továbbá semmiképp sem akarja elszalasztani a lehetőséget, hogy kérje a maga jól megérdemelt nedűjét; bátorkodik hát feltenni kérdéseit. Az előtte állótól egyértelmű, pontos választ sejt. Az, hogy a többi, dühös katona milyen véleménnyel lesz róla emiatt, legkevésbé sem érdekli.

Alighogy választ kapok, visszakapom a dobott labdát. Elmosolyodom, majd a pilótára nézek.
- Alex Dewiler. Ha akar nyugodtan szólíthat csak Dewilernek, vagy akár Lexinek is, mindegy.
vonok vállat, majd kezet nyújtok felé. Az útirány ki van táblázva. Ez ésszerű és jelen esetben nagyszerű, mert nemigen tudnék eltalálni egyik helyről a másikra. Ismételten egy csapat fegyveresbe botlunk. A legtöbbje nem tűnik túl vidámnak, egy alak viszont úgy tűnik meg van elégedve a dolgával. Fizikailag nem lehet egy ász, de biztos van valami haszna, ha itt van. Azt hiszem házőrzőnek alkalmazzák. Ha jól sejtem ezek vigyáznak az elkülönítettekre.
- Teljes mértékben vállalom magamért a felelősséget. Önszántamból megyek be, mert sürget az idő. Ha nem akarunk több embert veszteni a tényleg szükségesnél, akkor nagyon is. Remélem megérti és beenged. De ha nem, akkor is bemegyek és nem vitatkozom.
mondom határozottan. Végig a pasas szemébe nézek. Tényleg nem érdekel, hogy beenged-e, próbáljon megállítani, ha ellenzi. Ahogy elnézem, nem valószínű, hogy lenne hozzá mersze. Főleg, hogy plecsnisekkel vagyok körülvéve. Kíváncsi vagyok milyen lehet a tiszti elkülönítő. Ha szobapincér is jár hozzá, akkor nem lehet rossz hely. Anyám, tisztára mintha nyaralnék. Leszámítva azt, hogy egy fertő közepén vagyok, egy rakás idegennel és az imádott fegyverekkel. A fegyverraktárra lennék még kíváncsi. Lefogadom, hogy az maga a Paradicsom a magamfajtának. Nem esélyes, hogy sok magamfajta lófrálna errefelé, de hát na... hátha akad valaki, aki olyan bolond mint én. Vagy jelen esetben olyan épeszű, mint én és a fegyvereket tartja legjobb barátjának. Elvégre azok nem verik át az embert, nem árulnak el titkokat, kivéve a szakértőknek és nem lőnek hátba, ha nem fogja senki.