Barakkok

A katonák szálláshelyei és barakkjai.

A válasz a vártnak megfelelő. Természetesen bemehetek én is, mindez mellé az alak csak mosolyog.
- Alex Dewiler, specialista...
mutatkozom be röviden, majd átadom a helyet a többieknek. Az, hogy hol lesz a helyünk, különösen nem érdekel.
- Kérek néhány sört, egy whiskyt két jéggel és valami sültet, ha nem okoz problémát. Köszönöm!
adom le rendelésem is, ha már így megkérdezte. Mikor mindenki elmondta a nevét, megindulok a férfi után. Odabent van néhány morcos katona. Ábrázatomra káröröm ül ki, mikor meglátom a képüket. Csendben befáradok a szobába, ledobom magam az egyik helyre, majd várom, hogy a többiek is helyet foglaljanak.
- Szóljanak, ha feltehetek néhány kérdést... Valószínűleg jobb hamar túlesni rajta, hogy utána pihenhessenek.
kezdem. Ezek után csendben várok. Kényelmesen elhelyezkedem, majd várom, hogy mikor kezdhetek neki.
- Na akkor... Először is, önök is úgy tapasztalták, hogy csak a fej, illetve súlyos gerincsérülés állítja meg őket? Melyik környéken jártak és nagyjából mennyi ilyen... likvidálandó személyt figyeltek meg? Találtak túlélőket? Hány embert vesztett a csoport ténylegesen? Milyen felszereléssel rendelkeztek az akció alatt? Mennyi ideig voltak kint? Azt hiszem... egyenlőre ennyi. Ha a hat óra alatt eszembe jut még valami, majd igyekszem megkérdezni.
mondom egyszerűen. Várom a válaszokat, bár esélyes, hogy felére nem kapok semmilyen reakciót. Lehet, hogy túl sokat kérdeztem egyszerre, de jó lenne túl esni ezen az egészen.

A kérésre megadja ő is nevét, majd a kapott válaszokkal elégedetten sétál be maga is a konténer-épületbe. Legyűrve a késztetést, hogy a számítógépterminált tüntesse ki figyelmével, a tiszti szoba kanapéján helyezi kényelembe magát.
Nem nem kért annyi mindent, mint Dewiler, csupán vodkát, azt viszont egy egész üveggel. Nem célja az egészet egyszerre meginni, bár... ki tudja? Hosszú idő hat óra. Annak az üveg italnak az érkezését viszont úgy várja már, akár a gyerekek a karácsonyt.
Számított rá, hogy a hölgy nem fog soká kertelni, de arra nem, hogy ennyire. Mindenesetre int, hogy részéről kezdődhet a faggatózás, majd válaszokat is ad. Előre dől ültében, könyökeit térdére támasztja, két tenyerét meg összedörzsölgeti. Szavait először alaposan megrágja, mielőtt kimondaná.
- Nem volt túl sok időm megfigyeléseket végezni, de talán a fejlövés volt leghasznosabb. Igyekeztünk legalábbis arra törekedni, annak ugye minig hatnia kell. - sunyi félmosolyra húzza száját - Persze nem minden golyó ért úgy célt, a testre leadott lövések viszont... most, hogy belegondolok, azokat nem nagyon érezték meg. Furcsa fertőzés ez, hallja...
A hirtelen felismerés és a döbbenet miatt kicsúszik a száján az utolsó mondat is, amelyet egyébként meg akart tartani magának. A következő pillanatban visszatereli gondolatait a kérdések megválaszolása felé.
- A kórházba ereszkedtünk le a szokásos felszereléssel. M4A1-es karabélyok, másodlagos fegyverzetnek 9 milliméteres parabellumok. Néhány villanó, füst és repesz gránát. Semmi extra. Sok ilyen szar volt az épületben, de a környéken még több. Ha a hadnagy csapata nem fedez és nem hoz ki bennünket, mi is ott maradunk. Nem túlzok sokat, ha azt mondom, lépni is alig lehetett a mocsadékoktól. Túlélőt nem találtunk, talán egy órát voltunk kint. Az osztagommal összesen tizenegyen mentünk, öten tértünk vissza.
Gúnyosan préseli ki fogai közt a levegőt, fintorog.
- Egy óra alatt, hatan, érti? Egy hónapot vészeltünk át a Közel-Keleten, mindössze két fő veszteséggel. Erre most egy óra alatt hatan, bassz... szus. Hol lehet már az a francos pia? - sóhajt.

Figyelmesen hallgatom végig a beszámolókat. Nem jegyzetelek, szerencsére a memóriám még működik. Ami szükséges azt megjegyzem, ami lényegtelen, azt sem dobom el, csak félreteszem. Ilyen egyszerű. Azért mégsem lehet tudni, hogy mikor mi lehet fontos. Sokszor előfordul, hogy egy félretett részlet vezetett megoldáshoz. Olyankor az a darabka előtérbe kerül a többi mellé. Az ital is megérkezik. Már éppen itt volt az ideje. A közlegény szótlanul kislattyog. Még csak köszönni sem volt hajlandó a kis pöcs. Na mindegy, ezzel kár foglalkozni. A többieket figyelem, majd az asztalra került dolgokat. Magam elé húzok én is egy tálcát, majd enni kezdek. Nem turkálok, annak nincs értelme, hogy nem esznek. Akárhogy is gyászolják az elvesztetteket, nem lesz jobb, ha a következő akción kidöglenek, mert lusták pihenni és enni.
- Egyenek és pihenjenek! Ennél többet jelenleg nem tehetnek senkiért! Esetleg magukért... Még egy kérdésem lenne. Mit éreztek amikor kint voltak. Dühöt, félelmet, esetleg mindkettőt? Valami mást?
kérdem. Amint választ kapok, öntök magamnak és a többieknek italt. Felemelem a poharam, majd elvigyorodok.
- Igyunk arra, hogy mihamarabb szétlőjük a rohadékok seggét!
azzal le is húzom a poharam tartalmát. Közben valami eszembe jut. Valami, ami máskor sose jutna eszembe egy ilyen helyzetben. Ez nem sejtet jót, főleg ha arra a valamire gondolok.
- Tudják mit hölgyeim, tudom mi kell maguknak! Ilyen esetekben gyors feszültséglevezetésre van szükség, tapasztalatból tudom! Ahhoz pedig egy út van, ami rövid és semmi nem származik belőle. Feltéve ha nem tudnak róla. Igyák le magukat, hívjanak be néhányat a cuki fiúkák közül kintről és mehet a menet! Azok az alakok azért vannak, hogy a szolgálatunkra álljanak. Hát használják ki, amíg lehet.
mondom. Rögtön ezután megint változás. Az a mocsadék ribanc már megint előkerült, pedig próbálom rejteni ahogy csak tudom.
- Khm... elnézést! Visszatérve a lényegre... pihenjenek és lazítsanak! Ez most a lényeg!